Aranyálarc /Befejezett/

17. A szabadság ígérete

Hera hevesen dübörgő szívvel lépkedett az ösvényen. A végén feltűnt egy kijárat, de nem mert reménykedni benne, hogy az egykori otthonához nyílik. Félt, hogy hiába a sok szép szó, amit a lény mondott, az Erdő igenis hazudik, és ott egy újabb tisztás vár rájuk.

Megrogyott a térde, amikor a messzeségben megpillantotta a várat. Valamivel arrébb jöttek ki, mint ahol egy hónappal ezelőtt beléptek, de így sem keveredtek túl messze. Alig öt perces sétára lehettek a vártól.

Az öröm és a megkönnyebbülés azonban hamar elszállt, helyét idegesség és félelem vette át. Mégis hogyan akar bemenni a várba? Mindenki megkapta, amit remélt: az ő eltűnését. Hogyan fognak ránézni, ha csak úgy besétál? Főleg a négy évvel ezelőtt elhunyt lány szülei és az azelőtti áldozatok rokonai.

Hera nagyot nyelt, és egy lépést hátrált.

Shymal elkapta a karját.

– Mi a baj? – kérdezte gyengéden.

– Gyűlölnek – suttogta. – Hogyan menjek be?

A férfi odahúzta magához, és csókot nyomott a homlokára.

– Ilyenkor a legszebb bevonulni – vigyorgott. – Képzeld csak el azt a sok megdöbbent és irigy pillantást. – Lehunyta a szemét, ahogy valószínűleg elképzelte. – Már alig várom.

Herának muszáj volt felnevetnie ezen.

– Én viszont izgulok – vallotta be. – Mindenki ki fog beszélni, és sajnálom azokat, akiknek a gyerekük nem jött ki az Erdőből.

– Először is ne izgulj! – mosolygott rá Shymal. – Azok a viperák biztosra vették, hogy meghalsz. Mutasd meg nekik, hogy nem az a gyenge, átkozott lány vagy, akinek hittek...

– Az átkozottságomra fogják fogni – vágott közbe Hera. – Eddig senki nem jött ki. Gondolom, azt hiszik, az Erdőnek sem kellettem.

A férfi bosszúsan felsóhajtott.

– Ne erre gondolj! – dorgálta le. – Ne érdekeljen, mások mit gondolnak! Az apád odabent vár, és majd belepusztul, hogy még mindig nem kerültél elő. Ne tedd ezt vele!

Herának összefacsarodott a szíve az apja említésére. Igen, érte bármit megtenne, nem hagyhatja, hogy a félelmei vezéreljék. Kihúzta magát, és határozottan bólintott.

– Elmegyek hozzá – jelentette ki, majd kissé tétován hozzátette – ugye velem jössz?

– Még szép! Hagynám ki azokat a leesett állakat? Mondtam, hogy alig várom.

Hera levette a hátizsákját, és odaguggolt hozzá.

– Mit csinálsz? – ráncolta a homlokát Shymal.

– Az álarcomat keresem.

Shymal rögvest elkapta a karját, és az arcába morgott.

– Eszedbe se jusson! – szűrte ki összeszorított fogai között. – Megpróbáltak megvakítani, és évekig álarcba kényszerítettek, mert rád sem bírtak nézni. Ne vedd vissza miattuk! Hera... – Letérdelt a lány elé, arcát két kezébe vette. – Gyönyörű vagy, nincs szükséged arra a szarra.

Még most sem bírta megállni könnyezés nélkül a szép a szavakat. Évekig azt hallgatta, milyen csúf, hogy a helyében néhány lány már kútba ugrott volna. Nem akarta elhinni, hogy Shymal gyönyörűnek tartja.

– De akkor te is így jössz – mondta, és végigsimított a férfi sebhelyén. Ezerszer szebb volt, mint az övé.

Shymal megadóan bólintott.