Aranyálarc /Befejezett/

8. Fénymágus

Aranyálarc zavartan vegyes félelemmel nézett fel rá.

– Tudom, mit gondolsz – suttogta. – Egy átkozott nem érdemelheti meg ezt a tiszta erőt.

Shymal egy pillanatig nem tudta, miről beszél a lány, aztán leesett neki. A fényt a tisztaság jelképének tartják, fénymágiát birtokolni pedig az emberek szerint csak a legnemesebb lelkűeknek lehet. Egy átkozott viszont nem lehet elég tiszta hozzá.

– Csak meglepődtem – mondta tőle szokatlanul enyhe hangsúllyal a férfi. – Egyáltalán nem hiszek ebben a hülyeségben. Csak sosem hittem volna, hogy egy fénymágussal rekedtem itt.

Aranyálarc haloványan elmosolyodott, ám egy lélegzetvételnyi idő múltán legörbült a szája.

– Ha otthon megtudták volna, biztosan nem hagynak életben – lehelte.

Shymal maga sem hitte, hogy ezt teszi, de megfogta Aranyálarc egyik karját, és finoman megszorította.

– Jussunk ki ebből az erdőből, és intsél be nekik.

– Az biztos nagy arcul csapás lenne nekik – somolygott a lány. – De hol harapott meg a vakond?

A férfi kinyújtotta a bal lábát, Aranyálarc pedig megvilágította.

– Túlélem – legyintett Shymal. – Előbb jussunk vissza a felszínre, utána ráér bekötni.

– Biztos?

Shymal határozottan bólintott.

– Tudsz a fényeddel együtt mászni?

Aranyálarc egyik tenyeréből eltűnt a fénygömb, de még így is beragyogta az egész ösvényt.

– Aha.

A férfi maradt elől, bár továbbra sem tudta, merre vezesse magukat. Olyan egyforma volt minden, a látvány, a hangok, hogy semmi támpontot sem kapott. Legalább Aranyálarc fénye jobban bevilágította a terepet, mint az az ócska lámpás.

– Azt hiszem, látok valamit. – Shymal felgyorsította a kúszást. Maga sem akarta elhinni, de minél közelebb ért, annál biztosabb volt benne, hogy a messzeségben egy növényfüggönnyel eltakart nyílást lát.

Szégyen szemre remegett a keze, amikor az ágak felé nyúlt. A lélegzete elakadt, a szíve kihagyott egy ütemet. Majd elvakította a napfény.

– Sikerült – hallotta meg Aranyálarc megkönnyebbült hangját maga mögött.

Shymal kimászott a lyukból, és segített a lánynak is. Aranyálarca tátott szájjal fordult körbe. Egy virágokkal teli réten álltak, felettük az ég lehetetlenül kék volt, a fű sosem látott zöld árnyalatban játszott. A férfi orra megtelt a vadvirágok fullasztó illatával, a fülét darazsak dongása töltötte meg. Valóban döbbenetes látvány tárult eléjük.

– Talán ez a jutalom, amiért kijutottunk – találgatott.

– Elképesztő – motyogta Aranyálarc, majd mint akinek hirtelen az eszébe jutott, felkiáltott – a lábad! Ki tudja, milyen kórt hordoznak azok a vakondok, meg kell néznünk.

Shymal ezzel tökéletesen egyetértett, noha őt ez a veszély pont nem fenyegette. Ezt viszont nem akarta nyilvánosságra hozni, ezért keresett egy kidőlt törzset, és ráült. Felhúzta a nadrágszárát, és hagyta, hogy Aranyálarc megvizsgálja.

– Tényleg nem olyan ronda – ismerte el a lány. Kitisztította, és bekötötte a sebet.

– Szerencsére nem harapnak túl nagyot. A mesekönyv szerint az a veszélyes, hogy csapatban támadnak.