Aranyálarc /Befejezett/

11. Aranyálarc

Hera a szeme sarkából látta a mozgást. Döfésre felkészülten fordult meg, a kard mégis kifordult a kezéből.

Shymal éppen akkor ugrott hozzá, amikor az egyik halott pengét szúrt a lány felé.

Hera felsikoltott, a férfi karja után kapott, ám hiába rántotta hátra, már túl késő volt. A penge elérte Shymal mellkasát.

A sikoly Hera torkára fagyott – már látta maga előtt, ahogy a kard keresztüldöfi a férfit.

Ez mégsem következett be.

Az acél szilánkosra tőrt, a halott porrá hullott. Az egész sereg követte a példáját.

Hera döbbenten fordult körbe, és amikor realizálta, a veszély elmúlt, a földön térdelő Shymal elé guggolt. Nem érdekelte az illem, végigtapogatta a férfi mellkasát. A ruha ép volt, az anyagot nem áztatta vér, és Shymal sem nyögött fel a fájdalomtól.

– Ez igaz lenne? – suttogta a lány.

Shymal kikerekedett szemmel bámult rá. Úgy tűnt, ő sem hiszi el ezt az egészet. Darabos mozdulattal végül ő is a mellkasához nyúlt, és végigsimított rajta.

– Mi volt ez? – lehelte.

Hera tanácstalanul a fejét ingatta. Ez az Erdő maga volt a rejtély. Aztán ahogy a csodálkozás alább hagyott, újabb döbbenet vette át a helyét. Leült a lábára.

– Te meghaltál volna értem. – A felismeréstől összeszorult a mellkasa, szemében könnyek gyűltek. Soha senki nem tette volna meg ezt pont érte. De Shymal igen.

A férfi gyengéden megsimogatta a lány karját, majd az ujjai feljebb siklottak. Végigcirógatta Hera állát, az arcának egy részét, és megállt az álarcnál.

– Láthatnám az arcod? – kérte.

Hera az ajkába harapott. A szívverése a duplájára gyorsult, hirtelen iszonyú melege lett.

– Nem akarod látni – tiltakozott. Utána már inkább tartaná őt pajzsnak, mintsem közé és a penge közé ugorjon.

Shymal a hüvelykujjával tovább simogatta az állánál. Túl jóleső volt ez az érzés.

– Miért félsz ennyire?

Hera reszketegen beszívta a levegőt. Úgy érezte, hányni fog.

– Mert te vagy az egyetlen, aki normálisan néz rám, és nem akarom, hogy ez megváltozzon.

– Nem fog...

Olyan őszintének látszott, hogy Hera önkéntelenül az álarcához nyúlt. Az arany hidegen köszöntette az ujjait. A tenyere izzadt, remegett, miközben a kapcsot kereste.

Szétakasztotta, de még néhány lélegzetvételnyi ideig ott tartotta az álarcot. Majd szép lassan elemelte az arcától, felnézni viszont nem mert. Lesütött szemmel bámulta közöttük a talajt, így Shymal csak a bőrén éktelenkedő sebhelyeket láthatta.

Érezte, amint a férfi végigsimít a szétmart bőrön.

– Ez... – kezdte, azonban Hera félbe szakította.

– Még nem minden.

Mély levegőt vett, és végre felemelte a tekintetét.

Shymal ajka elnyílt.

– Tudom, hogy rettenetes – sóhajtotta a lány. – Először olyan álarcot viseltem, ami nem takarta a szememet, de senki sem bírt rám nézni. Undorodtak és féltek tőlem... Nem mintha így nem, de így legalább nem látnak.

Hera visszaemelte az álarcot, hogy ismét feltegye, azonban Shymal rámarkolt az alkarjára, és visszahúzta a kezét.

– Előttem nem kell szégyellned – mondta. – Így is gyönyörű vagy.

A lány arcán forró könnyek folytak végig, amelyeket Shymal gyengéden letörölt. Kedves pillantásától elakadt Hera levegője. Korábban senki nem nézett így rá.

A férfi közelebb hajolt hozzá, a lány a bőrén érezte a lélegzetét.

– Shymal?

A férfi hosszasan bámult Hera szemébe, végül egy csókot nyomott az arcára. Aztán elhúzódott.

– Ideje mennünk. – Felállt, és Herát is felsegítette.

Hera hosszabb ideig kapaszkodott a másikba, mint az illendő lett volna, de túlságosan jól esett neki. Inkább még közelebb akart volna lépni hozzá. Mégis elhátrált.

– Szerinted még mennyi próbánk lesz? – kérdezte, bár alig jött ki hang a torkán.

Shymal megvonta a vállát.

– Remélem, nem addig baszogatnak minket, amíg beledöglünk.

– Egyre rosszabbak.

Shymal egyetértően bólintott.

– De miért tűntek el? – mélázott hangosan. – Meghatározott ideig támadnak, és nekünk ki kellett bírni?

– Ez lenne logikus – helyeselt Hera. – Ha az Erdő az életünkre tör, nem hiszem, hogy megmentene téged csak úgy. – Shymal halálának említésétől újfent összeszorult a torka. Fogalma sincs, mi lenne vele, ha a férfi abban a pillanatban tényleg meghalt volna. Nem akarja elveszíteni őt.

– Szerencsés rohadék vagyok – vigyorodott el Shymal.

Hera tiltakozásképpen a fejét rázta.

– Nem vagy te rohadék – jelentette ki.

– Sokan tiltakoznának.

– Sokan nem ismernek.

Shymal elmosolyodott, és végigsimított a lány arcán.

– De az vagyok, nem kellene belém szeretned.

– Én nem... – kezdte, befejezni azonban nem tudta. Talán nem akarta volna, hogy Shymal megcsókolja?

– Tudom – mormogta a férfi –, csábító lehet, hogy valaki nem bánik veled olyan aljasul, mint a várbéliek, de hidd el, nem én vagyok az embered.

Hera kihúzta magát, állát dacosan felszegte.

– Ha te ilyen jól ismersz, miből gondolod, hogy én nem ismerlek téged? – Mondhatják neki, hogy ő a Halál Hírnöke, de akkor sem hiszi el, hogy rohadék lenne. Találkozott jó párral, Shymal pedig nem olyan.

– Azt gondolsz, amit akarsz, de felejts el. – A férfi ezzel lezárta a beszélgetést, elindult a tisztás túlpartján folytatódó ösvény felé.

Hera a tanácstalanul felsóhajtott, miközben utána nézett.

– Mit titkolsz, Shymal?