Aranyálarc /Befejezett/

12. Ki is az átkozott?

Shymal a gondolataiba mélyedve ballagott az ösvényen, ahogy az elmúlt egy hétben folyton tette. És minden ilyen alkalommal Aranyálarcon járt az esze.

Néha a lány arcán. Valahányszor felrémlett előtte, hogyan elbántak szegénnyel, ökölbe szorult a keze. Komolyan gondolta, amit mondott – hogy így is gyönyörű. De akkor is brutális, amit vele tettek, és ezért meg kell fizetniük a vétkeseknek. Csak jusson ki innen, és ő gondoskodik erről...

Máskor magán Aranyálarcon elmélkedett. Hogy lehetett annyira hülye, hogy majdnem megcsókolta? Igen, minden porcikája erre vágyott, olykor már fájt, annyira, de akkor sem teheti meg. Nem, mert... kedveli. Ha Aranyálarc múltkor megkérdezte volna, milyen nőre vágyik, akkor azt felelte volna: olyanra, mint te vagy. Bátor, erős, lenyűgöző.

De pont ezért nem kerülhet közel hozzá. Aranyálarc már így is épp eleget szenvedett, nem egy olyan férfit érdemel, mint ő. Szemtől szemben ugyan nem mernek Shymalba kötni – akik igen, egy-kettőre halottak lesznek –, a háta mögött ugyanolyan célpont lenne. Kibeszélnék Aranyálarcot, és ne adjátok istenek, talán bántanák is, ha Shymal nem lenne ott. Aranyálarc olyat érdemel, aki mellett biztonságba lehet.

– Ezt nem értem – hallotta meg hirtelen a lány hangját, amely visszarántotta a valóságba. – Eddig mindig kereken egy hét telt el a próbák között, most pedig mindjárt lemegy a nap, és nem történt semmi.

Ennek Shymalnak is fel kellett volna tűnnie, ha nem éppen más foglalja le a gondolatait. Aranyálarc felvetésére viszont felkapta a fejét, és körbenézett.

– Valóban különös – értett egyet.

Állati üvöltés harsant a fák közül. Túl közel volt, még Shymal is beleremegett.

– Kár volt megszólalnom – motyogta Aranyálarc, és idegesen a környezetüket kémlelte. Mióta a férfi megkérte, nem vette fel az álarcát. Sokszor látszott rajta, mennyire élvezi, hogy lélegezhet a bőre. Shymal is hasonlóan érzett, bár szerinte az ő anyagmaszkja nem lehet annyira durva, mint az az aranyálarc. Egész álló nap nemesfémet hordani az arcán... Bele sem akart gondolni.

– Nem hiszem, hogy az Erdőt nagyon érdekelné, mit mondunk.

Az aranyszempár feltűnt néhány bokor között, dühös morgás jött felőle. Lassan közelített feléjük.

Shymal berántotta maga mögé Aranyálarcot.

– Múltkor nem bántott – suttogta a lány. Ennek ellenére reszketve kapaszkodott a férfibe.

Shymal egyik kezét a kardja markolatára csúsztatta, a másikat Aranyálarc derekán pihentette. Bármire készen állt, hogy megvédje a lányt.

– Most dühös.

Aranyálarc még közelebb simult hozzá.

– Ezt mégis honnan veszed?

– Csak tudom. – A lány viszont jobb, ha nem tudja, honnan.

Az állat kibontakozott a sötétből. Legalább két méter széles és három méter magas farkasszerű lény volt. Karmait minden lépésnél a földbe vájta, borotvaéles fogai kivillantak a pofájából. Egyedül a szarva és az oroszlánokéra emlékeztető farka tért el egy átlagos farkastól – persze a méretét leszámítva.

Shymal összpontosított, mégsem hallott olyat, amit szeretett volna.

Miért nem szólsz hozzám?

Az állat mintha meg sem hallotta volna, jött tovább. Szeme haragosan villódzott, pofájával néha harapó mozdulatot tett. Aranyálarc már teljesen Shymalhoz préselődött.