Aranyálarc /Befejezett/

6. Sebhelyes arc

Egész pontosan három nap telt el, mióta beléptek az élő Erdőbe, és ez idő alatt semmi érdemleges sem történt. Követték az egyetlen ösvényt, amely továbbra is a végtelenbe nyúlt elágazás nélkül, éjszakánként pedig hallgatták a kísérteties hangokat. Olykor az aranyszempár is felbukkant az éj leple alatt, de közelebb sosem jött.

– Hallod ezt? – kérdezte Shymal, miközben megtorpant.

Aranyálarc jól láthatóan fülelni kezdett, majd néhány pillanatra rá megrázta a fejét.

– Mit kellene?

– Valahol víz csobog.

– Akkor...?

Shymal válaszként bólintott. Már olyan kevéske vizük maradt, hogy az elmúlt huszonnégy órában egy kortyot engedélyezett mindkettejüknek. Ő még csak-csak elviselte, ám a lányt igazán sajnálta. A legrosszabb ellenségeinek sem – na jó, azoknak azért igen – kívánja, hogy szomjazniuk kelljen.

– Remélem, halak is lesznek a folyóban vagy patakban, bánom is én, mi ez. – Az étkészletük szintén elég hanyagul állt.

– És merre? – kérdezte Aranyálarc. – Szerinted az ösvény odavisz?

Shymal hegyezte a fülét, majd megrázta a fejét.

– Szerintem arra kell menni – mutatott a fák közé. Csak sötétség és bokrok. Semmi más nem látszott.

– Biztos?

A férfi hallotta a kimondatlanul maradt szavakat: Túl félelmetes, és még egyszer sem tértünk le az ösvényről.

– Ha nem tesszük meg, szomjan halunk – mondta ki a nyilvánvalót, és ezzel lelépett a kitaposott útról.

Aranyálarc szorosan a nyomában maradt, olykor érezni vélte, hogy a lány ujjai a felsőjét érik. Aggodalomra azonban nem volt ok. Könnyedén kerülgették a bokrokat – amik a fene tudja, hogyan nőttek ilyen félhomályban –, miközben semmi és senki nem akadályozta őket. Nem volt sűrű aljnövényzet, göcsörtös gyökerek, megbújt állatok. Ezt három nap elteltével sem lehet megszokni – zsörtölődött magában Shymal.

A patakot meglelve viszont hatalmas megdöbbenés érte őket. Ha Shymal egy szóval akarta volna jellemezni, így szólt volna: mesebeli. A parton megritkultak a fák, a napfény aranyba vonta a tájat. A ragyogóan és lehetetlenül kék vizet, az elképzelhetetlenül zöld füvet és a megannyi virágot, amelyek ezer színben pompáztak.

– Életben vagyunk még? – kérdezte csodálattal a hangjában Aranyálarc.

Shymal megdörgölte a szemét, hogy valóban jól lát-e.

– Lehet, nem kellene csodálkoznunk, tekintve, hol is vagyunk, de nekem is megfordult a fejemben a kérdés – dünnyögte.

– Előfordulhat, hogy ez egy újabb próba? – vetette fel az egyáltalán nem hülye kérdést Aranyálarc.

A férfi csalódott magában, hogy nem neki jutott eszébe, és érezte, felforrósodik az arca, amiért már majdnem gondolkodás nélkül megindult a patak felé.

– Jobb lesz vigyázni – ismerte el.

Figyelmesen közelítette meg a patakot, a táskáját az egyik nagyobb kő – vagy inkább már szikladarab – mellé tette. Minden csendesnek látszott, a fülét réghallott madárcsicsergés ütötte meg. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

Leguggolt a vízhez, orrát olyan közel emelte, hogy megszagolhassa. Utána a nyelvét dugta bele.

– Ihatónak tűnik – állapította meg.