Aranyálarc /Befejezett/

16. Önfeláldozás

Shymal rémülten pillantott Aranyálarca. Nem akarta elhinni, amit hallott.

– Hera...

– Bízol bennem? – szakította félbe a lány. Most ő szorította meg biztatóan a férfi kezét, és kérlelően nézett fel rá.

Shymal nagyot nyelt. Bízott, de ez kész őrültség volt! Mégsem tudott hazudni Aranyálarc szemébe.

– Bízok – lehelte.

– Akkor bízz! – Hera visszafordult a lényhez. – Mindketten feláldozzuk magunkat.

A faember kinyújtotta feléjük mindkét tenyerét. Shymalt leverte a víz, még életében nem félt ennyire. Nem magát féltette, Aranyálarcért szakadt meg a szíve. Ha a lány... Bele sem akart ebbe gondolni.

– Hadd lássam lelketek! – mondta a faember.

Shymal sután csúsztatta bele a kezét a lényébe, a szeme sarkából látta, hogy Hera hasonlóan tesz. Meleg, bizsergő érzés futott végig rajta, olyan volt, mintha egy forró kígyó kúszott volna végig az egész testén. Kirázta tőle a hideg.

A faember alig egy másodperc elteltével elégedetten mosolygott.

– Igazat szóltatok, szabadok vagytok.

Shymalnak leesett az álla.

– Úgy érted... ? – Nem, ez képtelenség. Ez túl szép, ez túl tökéletes...

– Mondd el neki – fordult a lény Aranyálarc felé.

A férfi értetlenül pislogott a lányra, aki viszont boldogan mosolygott.

– A próbák lényege az önfeláldozás – magyarázta. – Az elsőt azért teljesítettük, mert a testi épségedet kockáztatva átsegítettél a tövisek között. A másodikat, mert felfedtem előtted életem egyik legnagyobb titkát, hogy fénymágus vagyok. A harmadikat azért mert meghaltál volna értem. A negyediket, mert te is felfedted előttem a titkod, hogy bestialis vagy. Itt viszont nem lett volna elég, ha az egyikünk áldozza fel magát. Mindkettőnknek akarnunk kellett.

– Méghozzá tiszta szívből – vette át a szót a lény. – Ha hazudtatok volna, mindketten meghaltok. Ha az egyikőtök igazat szól, ő meghal, a másik elméjét vesztve távozik. Ugyan ez történt volna, ha Shymal feláldozza magát, Hera viszont csendben marad. A tisztaszívű meghal, az önző megőrül.

Shymal szisztematikusan bólogatott, de ahogy leülepedtek a szavak, düh kerítette hatalmába. Képes lett volna mindent feladni a szeretett nőért, és ha Aranyálarc nem jön rá a csavarra, hiába lett volna mindez? Képes lett volna az Erdő megőrjíteni, amikor Aranyálarcnál nincs tisztább és őszintébb ember a világon?

– Mégis mire jó ez? – fröcsögte méregtől eltorzulva. – Mit akar az Erdő ezzel elérni?

– Hogy az emberek értékeljék egymást... vagy legalábbis tovább lássanak saját maguknál – felelte a lény nyugodtan. – A próbatétel akkor vette kezdetét, amikor az emberek elkorcsosultak. Pénzért és hatalomért kezdték gyilkolni egymást és az Erdőt. Az Erdő az egész kontinenst behálózta, de az emberek kivágták a fáit, és mostanra alig maradt pár hektár belőle. Az Erdő bosszút állt. Az emberek természetesen félreértették – forgatta a szemét. – Úgy értelmezték az üzenetünket, hogy négyévente be kell küldeniük egy szűz lányt egy segítővel, hogy békén hagyjuk őket. – Megvonta a vállát. – Alkalmazkodtunk. Az Erdőnk már jó ideje szent terület, és csak az járhatja az ösvényeit, aki méltó rá. Innen a próbatétel. Ha a lány és a segítője képes értékelni egymást, feladni önmagukat a másikért, egy másik életért, akkor kijuthatnak. Ha olyan korcsok, akiknek csakis az önös érdekeik fontosak, azok itt vesznek. Szerintem igazságos döntés.

Shymalnak sok minden az eszébe jutott, de az igazságos döntés nem volt közöttük. Mégis lenyelte a kéretlen szavakat, mert még választ akart néhány kérdésre.

– És ha Hera egyedül jött volna be? Akkor esélye se lett volna?

– Nem vagyunk szörnyetegek! – mordult fel a lény. – Természetesen máshogy is bizonyíthatott volna, ha egyedül kénszerül erre.

– De akkor most tényleg elmehetünk? – szólt közbe Hera. Úgy tűnt, őt már kicsit sem érdeklik az okok és a tények. Csak el akar menni.

Az emberfa bólintott.

– Viszont titoktartást kell ígérnetek – mondta. – Gyors szertartás lesz, pár perc az egész. A lényege, hogy semmit sem mondhattok a túlélésről vagy a próbákról, különben huszonnégy órán belül meghaltok. Remélem, világos, ez miért kell.

Olyan tenyérbe mászóan vigyorgott, hogy Shymal kedvet érzett beverni a képét. Aranyálarc azonban közbe kérdezett.

– Mi ez a szertartás?

A lény egy kést húzott elő a fene tudja honnan. Valahonnan a háta mögül.

– Vért cserélünk. Megvágom a tenyereteket és a sajátomat, összeillesszük, és már mehettek is.

Aranyálarc készségesen a tenyerét nyújtotta, ezért Shymal nagy duzzogva, de követte a példáját.

– De ha ez egy újabb próba... – dünnyögte.

– Nem az – vágta rá a lény. – Sosem mondanánk, hogy végeztetek, ha ez nem így lenne. Az hazugság, és az Erdő sohasem hazudik.

Aranyálarc felszisszent, ahogy a penge a bőrébe vágott.

– És azt mondjuk elmondhatjuk, hogy együtt fürödtünk egy tóban? – érdeklődött.

– De nem mondhatjátok el, mi volt abban a tóba, kiderült-e róla, hogy veszélyes-e vagy sem, és hogy hol találtatok rá. A tökéletes válasz rá, csak ott volt.

Shymal némán tűrte, ahogy felvágták a tenyerét.

A lény ezután mindkettejükkel kezet fogott, hogy a vérükkel pecsételjék meg a hallgatási esküt, majd a tisztás túloldalára mutatott. A fák szétnyíltak, és egy ösvény tűnt fel a távolban.

– Legyetek örökké tiszták, és becsüljétek meg egymást!

Hera Shymal felé fordult.

– Szerinted ott tényleg kijutunk?