Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

8. Bújj elő

Vanda valami Lady Gaga számról magyarázott önfeledten Lizának, én pedig némán hallgattam. Mindhárman a kilátó tetején feküdtünk. A Nap már alacsonyan járt, a kilátó korlátját hosszú árnyékokként festette a deszkapadlóra. Halk nevetgélés szűrődött a pavilon felől: Kari és néhány egyetemista kártyáztak, Ábelék csapata a csillagda körül üldögélt, Krisztián körül.

Hallottam Vanda hangját, de nem igazán fogtam föl a szavait. A kilátó tetejét bámultam. Egyikük sem hozta föl, hogy akarok valamit mondani, mióta feljöttünk – és ennek már legalább húsz perce.

Feléjük pillantottam. Mind a ketten engem néztek; valószínűleg még Vanda sem figyelt igazán arra, amiről beszélt. Elhallgatott.

Nagyot sóhajtottam.

Liza bátorítólag mosolygott. Egyikünk sem szólt semmit, csak ott lebegett ólomszárnyain közöttünk a közelgő vallomásom. Felkúszott a torkomon a bizonyosság, hogy nem leszek képes kimondani. Ahogy egyre közeledett a pillanat, egyre nagyobb megerőltetést jelentett minden egyes lélegzetvétel.

- Szóval – kezdtem. Újabb sóhajtás hagyta el a számat, amint próbáltam összegyűjteni magamban a szavakat. Olyan idegennek éreztem magam a testemben.

Már nem is tűnt annyira jó ötletnek ez az egész. Egyszeriben tudatosult bennem, hogy elindultam egy olyan úton, ahol már nem tudok visszafordulni. Ha most elmondom, egyszeriben minden megváltozik. Sosem lesz már mi lett volna, ha... Tudni fogják. Biztosan. Nem csak sejteni, mint most, gondolom.

- Igen? – Még mindig fürkészve néztek.

Visszafordultam a hátamra. Majd gondoltam egyet, hátat fordítottam nekik és a korlát deszkái között a naplementét kezdtem bámulni.

- Úgy nem megy, ha néztek – mondtam halkan. Biztos nagyon idétlenül hangzott, de ez van. Sokkal nehezebb volt úgy kiöntenem a szívemet nekik, ha közben árgus szemekkel vizslattak.

Hallottam, hogy a két lány is elhelyezkedett. Már nem néztek. A hátukon feküdtek – a hangokból ítélve legalábbis.

- Emlékeztek, hogy tavaly együtt lementünk városnapjára? – kezdtem mesélni. Egyikük sem válaszolt, de, csak mert nem akartak megakasztani. A hangom még nem remegett, de csak idő kérdése volt. – Magammal hoztam Benit is – folytattam lassan.

Kis ideig kellett kérlelnem tavaly a fiút, hogy ő is jöjjön le velünk. A gimitől nem messze szokott lenni a kirakodóvásár. Végül rá tudtam beszélni, így négyen mentünk le.

- Aztán poénból kitaláltuk, hogy menjünk el arcfestésre. – Halványan elmosolyodtam, ahogy felidéztem magamban az emléket. – Nekem valami lelógó szarvakat festettek. Aztán Beni is beült a székbe.

Elhallgattam. Egyre hevesebben dobogott a szívem.

A Nap körül az ég vörös pírba borult. Éreztem, hogy az arcom is ilyen árnyalatú lehet.

- És ahogy ott néztem... Be volt csukva a szeme, miközben festették rá a csíkokat. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett. És elmosolyodott...

Miért ilyen nehéz kimondani?! Csak egy szó, egy apró szó! Nem olyan nagy ügy; hiszen mindenki esik szerelembe. Ezt akkor miért ilyen nehéz megfogalmazni?

- Én pedig megrémültem. Mert, ahogy ott néztünk egymás szemébe, az volt az első gondolatom, hogy...

Csend.

Vanda és Liza mozdulatlanok.

A nap mintha megállt volna az égen, nem ereszkedett lejjebb, csak lebegett a vörös tócsában.