Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

7. Titkok?

Mikor kijöttünk a vízből, Ábel egyszerűen csak lelépett. Se szó, se beszéd, eltűnt az osztálytársai között. Mikor elindultunk vissza a tábor felé, mintha direkt futott volna a sor elejére, hogy még véletlenül se kelljen velem lennie. Mondhatom, jól esett...

Ábel helyett pedig kaptam a nyakamba egy Krisztiánt! Egyre jobb! A srác egész végig ott ólálkodott Liza körül, folyton megvillantva a szokásos idegesítő viselkedésformáját. Vandával egy ideig hallgattuk őket, ahogy beszélgetnek – időnként még megpróbáltunk bekapcsolódni, nem sok sikerrel – végül lemaradtunk tőlük, és kettesben folytattuk tovább az utat.

- Hogyhogy bejöttél a vízbe? – kérdezte Vanda. – Eddig sose akartál.

- Változnak az idők – vontam vállat, majd elvigyorodtam. – A lüke öcséd berángatott.

A lány féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Igen. Látom nagyon összehaverkodtatok.

- Így is mondhatjuk – válaszoltam, miközben le se vettem a szemem Vandáról. Kerestem valami apró reakciót, ami azt mutatná, hogy sejt valamit. De az arca rezzenéstelen maradt; az utat nézte.

- Egyébként nem csak ti – folytatta Vanda, de egy pillanatra nem is értettem, mire gondol. – Liza és Krisztián is egy hullámhosszra kerültek.

Bólintottam:

- Legalább megfogadta a bepasizós tanácsomat.

- Hja. Ha a pasi azt jelenti, hogy ignoráljuk a barátainkat, akkor kösz, kihagyom.

- Egyszer a te fejedet is el fogják csavarni – mondtam komolyan. Vanda kételkedve nézett rám.

- Mondja a nagy szakértő.

- Az én fejem már elcsavarták – tártam szét a karom. – Kétszer is – tettem hozzá kis idő után.

Vanda figyelmét láthatóan felkeltette a kijelentésem.

- Na, mesélj csak!

- Hosszú – hárítottam el. És tényleg igaz volt.

- Ahha. – A tekintete fürkésző volt. Egy pillanatig pont olyan áthatóan nézett, mint Ábel tette nemrégen. Eddig nem igazán volt feltűnő a hasonlóság, hogy testvérek, de a szemük ugyanolyan kíváncsian férkőzött be az ember bőre alá. Ábelnél cuki volt, Vandánál talán egy kicsit kényelmetlen.

- Nem is tudom – próbáltam belekezdeni, de elfogytak a szavaim. Basszus, miért ilyen nehéz kimondani?

Úgy döntöttem, kerülgetem egy ideig, aztán úgyis rájön magától – ha még nem jött volna rá. Sokkal könnyebb lesz csak rábólintani egy tényre, mint kimondani.

- Mit nem tudsz?

- Hagyjuk inkább. Megmarad ez az én kis titkom. – Nem akartam, hogy megmaradjon. Azt akartam, hogy kezdjen gyanakodni, hogy mit titkolhatok ennyire. Vártam, mikor kérdez rá.

- A te kis titkod, mi? – vonta föl a szemöldökét. Megrántottam a vállam. – Elmondtad már valakinek a kis titkodat?

- Nem... még nem.

- És nem lenne könnyebb, ha végre megszabadulhatnál tőle? – Kínálkozó lehetőség, de a szavak mégis a torkomra forrtak. Hiába...

- De, bizonyára... de ez nem olyan...

Vanda fürkésző pillantása elidőzött egy kicsit a lesütött szememen. Nem néztem vissza rá, csak éreztem magamon a tekintetét. Égett az arcom.