Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

3. Csak egy szó

Vacsora után már kezdett besötétedni, de a csillagvizsgálás maga csak tízkor kezdődött, így elkártyázgattunk a telefon fényénél a kilátóban. Persze előtte mind elmentünk fürödni, mert esténként a meleg víz fogyócikknek számított ebben a táborban. Szerencsére már nem egy rozzant fabódé jelentette a fürdőt, aminek az ajtaja is rossz volt. Állandóan tartania kellett valakinek kívülről, ha azt akartuk, hogy ne nyíljon ki, amikor éppen előnytelen helyzetben vagyunk.

Idén viszont már elkészült egy egészen pofás kis duplakabin. Volt egy kis szűk előtere, ami fallal volt körülvéve, és onnan nyílt a két zuhanyzókabin. A külvilágtól műanyag függöny takarta el, így vigyázni kellett, mert egy nagyobb széllökés könnyen bekukucskálhatott.

Mikor végre kinyitották a csillagda tetejét, mi voltunk az elsők, akik már ott toporogtak az ajtóban. Fura, mert minden évben ugyanazokon a csillagokon és bolygókon megy végig a távcső, mégis imádtam. Bár az igazat megvallva az utóbbi időben rajtunk kívül alig-alig merészkedtek fel esténként ide, sokkal izgalmasabbnak tartották a tábortűznél a sörözést.

Feri bácsi már nem is fáradt azzal, hogy ezredszerre is elmesélje, hogy a Nagygöncöl csillagkép egyik sarkában egy helyett három csillag található, vagy, hogy a Vénuszt veszi észre elsőnek az ember az éjszakai égbolton.

Egy idő után nekidőltünk a falnak és az eget kezdtük bámulni. Ez egy amolyan szótlan szertartás volt. Még egy hullócsillagot sem láttunk, de ami késik, nem múlik. Augusztus közepe volt, a legintenzívebb ilyenkor a csillaghullás.

- Imádná Beni – leheltem, miközben épp a Nagy Nyári Háromszög harmadik csillagát kerestem. Először fel sem tűnt, hogy hangosan kimondtam.

A nyár folyamán nagyon sokszor gondoltam a fiúra, akivel valahogy sosem tudtunk összehozni egy találkozót. Pedig nem lett volna semmi extra, szimplán egy „van kedved talizni?" kérdés, és már láthatom is. De az örökös őrlődés, hogy mikortól veszi észre, hogy nyomulok, mindig ott motoszkált bennem. Legtöbbször ezért nem mertem semmi sem tenni, csak bámultam utána, és csorgattam a nyálam. Szánalmas, tudom. De akkor is féltem, mert pontosan tudtam, homofób. Ha pedig megsejtené, végem lenne.

- Igen – bólintott Liza, és együttérzően pillantott felém.

- Áh – legyintettem, saját magamnak ellentmondva. – Lerázott. Ennyi az egész.

Szépen lassan körvonalazódott bennem, hogy ebben a táborban föl akarom fedni a valódi énemet Vandáék előtt. Megérdemelték, hogy tudják.

Az ám, de hogyan kell ebbe belefogni? Gondolatban nagyon könnyű, de amikor ténylegesen ki kell mondani – csak egy szó az egész – de mégis a világ legnehezebben kimondható szava.

- Csak nem – Vanda közelebb hajolt. Az arcomat fürkészte. – Nem azt mondtad, hogy most nyaralnak?

- Persze, ő is ezt mondta nekem, de... – sóhajtottam. – Hogyhogy pont most ugrott be neki? Úgy értem, hívtam már biciklizni is a tóhoz, de ő pont a Balatonon volt. Aztán aznap látta anya a városban.

Egyikük sem válaszolt.

Mély levegőt vettem.

- Tudjátok, néha úgy érzem, hogy nem is bír engem. Mármint általában aranyos meg minden, de sokszor meg bunkó és érzéketlen.

- Dávid... – kezdte Vanda, de megakadt. Nem tudta, hogyan folytathatná. Az én lelkesedésem pedig, hogy elmondom nekik, elszállt. Majd máskor...

- Mindegy is. Az a lényeg, hogy mi itt vagyunk, és jól érezzük magunkat. Benit meg ki nem szarja le?

Liza megkönnyebbülten mosolygott, Vanda arca azonban rezzenéstelen maradt. Nem szólt semmit, de látszott, hogy jár az agya.