Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

10. Vigyázz, megy a fa!

A horrorfilmekben se vánszorognak ilyen lassan a szereplők, amikor a sötétben egy szál gyufával lopakodnak a kísérteties hang irányába! Félve sétáltam vissza a sátorhoz és csak reménykedtem, hogy Ábel nem találta ki, hogy itt az idő egy kis pihenésre, méghozzá a sátorban.

Persze nem volt ott, sőt, sehol sem láttam, aminek örültem, így komótosan átöltöztem. Gondolkodtam, hogy pizsamát vegyek fel, vagy inkább normális ruhát, de végül arra jutottam, hogy az előző eset után nem nagyon fogok már mászkálni, inkább lefekszem korán, hogy kialudjam magamból az egészet. Így a pizsama mellett döntöttem.

Persze az este további részei sem úgy alakultak, ahogy azt elterveztem ott a sátorban üldögélve.

*

El sem hiszem, hogy Vanda képes volt rábeszélni erre! A vaksötét erdőben bolyongtunk zseblámpák retinagyilkos fényével hadonászva. Fogalmam sincs, kinek az ötlete volt, de oltári baromságnak tartottam. Pont ezért volt benne a lüke csapat és persze Krisztián is. Ebből pedig az következett, hogy Liza is velük ment. Ha pedig Liza ott volt, Vanda ellentmondást nem tűrve ragaszkodott ahhoz, hogy mi is velük menjünk, mondván, hogy szemmel akarja tartani Kriszt. Nocsak, úgy tűnik mégsem olyan felhőtlen fenegyerek Vanda szemében ez a Krisztián. Ha mások lettek volna a körülmények, akár én is jó ötletnek tartottam volna, mert én sem bíztam túlságosan a srácban. Így azonban, hogy Ábel is a csapattal volt, fejre állt az egész.

- Biztos, hogy erre van? – kérdeztem talán a kelleténél kicsi nyűgösebben. Nem tehettem róla, a lebernyeg pizsamám állandóan beleakadt az aljnövényzetbe, és abban is biztos voltam, hogy már tiszta sár lett az alja. Vanda induláskor lényegében kirángatott a sátramból, szóval az átöltözés szóba se jöhetett.

- Már vagy százszor voltam itt – hencegett Krisztián, majd egyet szökellve félrehajtott egy ágat Liza elől. A lány pirulva sétált el mellette.

- Én erre nem lennék büszke – morogtam magam elé. Lehet, hogy meghallotta a srác is, mert a Lizának félrehajtott ág mintha erősebben csapódott volna az arcomnak, mint egy átlagos gally tette volna. – Seggfej – fújtam egyet, de továbbra se túl hangosan.

Mikor végre kiértünk a fák közül, megpillantottam egy sötétben úszó házat. Eléggé lepukkadtnak tűnt, mellette hatalmas farakások tornyosultak, az egész udvart pedig magas kőfal vette körül.

Eloltottuk a zseblámpáinkat. Tibi és András odamentek a falhoz, majd gondolkodás nélkül elkezdtek felmászni rá.

- Arról nem volt szó, hogy be is törünk!

- Csigalom, nyugavér – vágott háton erősen Krisztián, majd felkacagott. – Ti nem törtök be sehová, hanem itt maradtok kint. Mi majd kidobáljuk a fát. Különben is, úgyse tudnál felkapaszkodni a falon, haver.

Azzal kacagva ő is odasétált, és könnyed mozdulattal feltornászta magát.

Magamban fortyogtam, de inkább nem mondtam semmit, mert mire kinyitottam volna a számat, már el is tűnt a túloldalon. Még heccből se lett volna kedvem utána mászni. Úgyis ők akartak fát lopni, ki lennék én, hogy learassam helyettük a babérokat.

Hallottam már korábbi években is, hogy fát loptak a tábortűzhöz, de eddig azt hittem, csak blöffölnek. Ezek szerint ebben legalább nem nagyzolt Krisztián.

Odamentem a vasrácsos kapuhoz, és benéztem az udvarra. A három srác felnyalábolt egy ölnyi felhasogatott fát, majd a kerítéshez indultak velük. Mikor odaértek, felkiáltottak, hogy vigyázz, megy a fa! majd áthajították a falon.