Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

18. Bocsánat?

Reggeli. Mindenki szótlan. A tábor nagy része hallott a verekedésről, vagy éppenséggel látta is. Arról persze, hogy mi okozhatta, csak elméletek terjengtek, de amiket eddig fél füllel hallottam, a valóság közelében sem voltak. Dávid laposra verte Krisztiánt – súgtak össze mögöttünk, ahogy a pavilon felé tartottunk.

Igazából egy picit néma büszkeséggel töltött el az egész. Az eddig csöndes, visszahúzódó, lúzer Dávid hirtelen megmutatta, hogy vele nem lehet baszakodni. Persze a helyzet közel sem ilyen fekete-fehér volt, de sokkal könnyebb így látni.

Lizát nagy nehezen rá tudtuk venni, hogy jöjjön ki a sátorból. Vanda mondta, hogy beszéljek vele.

- Ábelnél működött – mondta.

A fiúra pillantottam, aki szégyellősen lesütötte a szemét.

- Az egy kicsit más volt – szólalt meg halkan.

Ajj, de cuki!

- Szerintem is jobb lenne, ha te beszélnél vele – néztem Vandára, a fiú mellé állva. – Tudod, én voltam az, aki a rossz hírt vitte. Szerintem engem kevésbé akar látni, mint mondjuk téged.

Vanda mélyen a szemembe nézett. Tekintetéből kiolvastam, hogy egyszerre menne is meg nem is. Őrlődött.

- Te tudod egyedül megnyugtatni – folytattam ellágyuló hangon.

- Hát oké – sóhajtott fel, és elindult a magányos sárga sátorhoz.

Nem is kellett sokat nyugtatnia Lizát, mert alig pár perc után kitámolygott a nyomában. Négyen mentünk reggelizni.

Krisztián persze nem volt ott, aminek külön örültem. Mérföldekkel rémesebb lett volna akkor, ha még ő miatta is feszélyezve éreztük volna magunkat. Így meg csak szimplán nyomott volt a hangulat.

Ábel szemmel láthatóan megpróbálta kerülni Lizát; valószínűleg felelősnek érezte magát a lány szörnyű kedve miatt. De Liza mintha még mindig aludt volna: csak bámult maga elé, a szendvicsébe bele se kezdett, csak egy pohár vizet kortyolgatott néha.

A reggeli a végéhez közeledett, amikor Erika, a táborvezető állt az asztal széléhez. A társaság nagy része már elhúzta a csíkot, csak néhányan maradtak, köztük mi is.

- Tegnap nem láttalak titeket a versírásnál – szólt halkan nekünk.

Basszus, ez tegnap volt! Valahogy nem nagyon volt az eszemben, hogy még azt a nyamvadt verset is meg kellene írni. Szokásos tábori tradíció, hogy mindig az utolsó este írnak a csapatok egy verset, majd a táborvezetők kiválasztják a legjobbat. Eddig minden évben én voltam a legaktívabb ebben, idén viszont... Kicsit elterelte a figyelmem Krisztián véres ökle.

- Nem voltunk ott – válaszolta Vanda. Ezúttal hangja nem tűnt pimasznak.

- Igen, azt tudom. És nem láttátok Krisztiánt? – Ezt a kérdést kifejezetten nekem intézte. Némán megráztam a fejem.

Erika olyan arcot vágott, mintha azon gondolkodna, hogy folytassa-e. Kezeit összekulcsolta a mellkasán – ami valljuk be, elég nehezen ment, tekintve, hogy hárman se érnénk körbe.

- Pontosan mi is történt tegnap este?

A csend szilánkossá fagyott. Még az eddigi elvétett mocorgások is abbamaradtak, csak a másik asztalnál beszélgettek néhányan továbbra is halkan.

- Kicsit elszabadultak az indulatok – mondta Ábel mellettem, és éreztem, hogy az asztal alatt a keze óvatosan megérintette a combomat.

Erika csak hümmögött.