Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

2. Fogadalom

Miután végigjártuk a tábor egész területét (Ez is olyan hagyománynak számított nálunk: pavilon, csillagda, kilátó. A domb aljáig csak este fogunk elmenni sötétben, mert annak is megvan a maga hangulata.) visszamentünk a pingpongasztalhoz, ahol már apadni kezdett a tömeg.

Nem tudnám megmagyarázni, mi az, amit annyira szerettem – és szerettek még jó páran rajtam kívül – ebben a táborban. Alig lehetett valamit csinálni, és legtöbbször gatyarohasztó meleg volt. De valahogy mégis imádtuk. Öt hosszú nap, amikor az ember ki tud kapcsolni, el tud szakadni a valóságtól és erre a pár napra egy másik ember életét élni.

Egy ideig csak néztük, ahogy a többiek játszanak, aztán Liza, majd Vanda is bekapcsolódott a játékba, s kis idő múlva már egyedül ültem a padon. Liza verhetetlen volt. Korábban járt – csupán hobbiszinten – pingpongozni, és azalatt úgy megtanulta, hogy simán levert mindenkit.

- Fogadok, hogy engem nem tudsz legyőzni – szólalt meg Krisztián nem messze tőlem. Fogalmam sem volt, hogy került oda. – Már évek óta senkitől sem kaptam ki.

- Hű, de nagy az arcod! – Vanda kíváncsian lépett oda, miközben Krisztián felvette a másik ütőt és elhelyezkedett.

- Fogadjunk? – kérdezte felsőbbrendű mosollyal. – Ha én nyerek, beledobhatlak majd a tóba.

- Most ugye csak viccelsz? – nevetett Liza, de Krisztián arca komoly maradt. A lány megvonta a vállát. – Tőlem, ha ez a szíved vágya. Viszont ha én nyerek... – elgondolkozott.

- Kiállsz a kilátó tetejére egy szál alsógatyában és lekiabálod, hogy buzi vagy! – röhögött fel a kilencedikes András, vele együtt pedig a lüke bandája is (köztük Ábel is). Póló továbbra sem volt rajtuk.

- Inkább csak szimplán az – szólalt meg újra Liza. – hogy nem löksz bele a vízbe.

- Ne már! – kacagott fel Vanda. – Ennél még az Andrásé is jobb volt.

- Áll az alku – nyújtotta a kezét Krisztián. Látszólag elbeszélgettek ketten, nemigen zavarta őket, hogy mellette mindenki kommenteli az eseményeket.

Megkezdődött a meccs. Az első percben már két ponttal vezetett Liza, Krisztiánnak csak nagy sokára sikerült felhoznia. Mindketten piszok jól játszottak, én személy szerint a szememmel alig bírtam követni a labda útját, a kezüket meg még kevésbé. Lassan emelkedett mindkettejük pontszáma. A végére szinte unalmassá vált: körülbelül kétpercenként kaptak felváltva egy-egy pontot. Az egész meccs látványáról egyetlen szó ugrott be: aktus.

Tekintetem elvándorolt, s végül Ábelen kötött ki. Négy társával együtt az asztalon ült, lábát lelógatta, de nem igazán figyelte a játékot. Hangosan beszélgettek, röhögcséltek: harsány egy banda volt.

Nem értem, miért reméltem, hogy Vandának igaza van vele kapcsolatban és belül tényleg különbözik tőlük. Valamiért jobban örülnék neki, ha nem lenne olyan, mint a hibbant András barátja.

Nem is értettem, miért járt az eszem ilyesmin.

A pingpongmeccset Liza nyerte végül meg, mindössze két pontos előnnyel, így Krisztiánnak kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodnia két dologba is. Egy: évek óta most először győzték le. Kettő: nem lökheti bele Lizát majd a tóba.

- Ez egy jó kis meccs volt. Tábor végére úgyis legyőzlek – mondta még Krisztián, azzal vidáman elindult a pavilon felé.

- Remek voltál – léptem oda Lizához, és felvettem a másik ütőt.

- Most inkább nem – rázta meg a lány a fejét és leült a padra Vanda mellé, hogy kifújja magát.

- Valaki más? – néztem a többiek felé.