Csillagásztábor (egy lmbtq sztori)

21. Táborzárás

Mind a négyen a kilátó tetején ültünk. Ábel mellettem, hátát a korlátnak vetve, nekem dőlve. Lehunyta a szemét, és csöndben hallgatta a zenét, amit Vanda rakott be. A két lány hason fekve tanulmányozott valamit Liza telefonján. Teljes volt a béke. Mintha az egész világ megnyugodott volna.

Vanda és Liza el voltak foglalva a saját kis tevékenységükkel, így óvatosan megérintettem Ábel mellkasát. A fiú résnyire nyitotta a szemét. Kezemet a szívére tettem, és csak figyeltem, ahogy dobog. Néhány pillanatra úgy tűnt, kicsit felgyorsult, de aztán – mivel nem csináltam semmit – szép lassan visszaállt.

Ábel meleg mosolyra húzta a száját és újra visszahunyta a szemét. Kissé lejjebb ereszkedett, és közelebb bújt hozzám; kezével átölelte a derekam.

- Örülök, hogy végül eljöttél – mondtam halkan. Liza és Vanda nem figyeltek fel, mert továbbra is a deszkapadlóra fektetett telefon fölé hajoltak.

- Én is. – Szeme továbbra is csukva volt. – Sok minden történt volna máshogy, ha nem jövök.

Már épp a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy így történtek a legjobb dolgok, de gyorsan visszanyeltem, hiszen neki a tegnap éjjel kicsit sem volt jónak nevezhető. Krisztián az egész tábort teljesen ambivalenssé tette, és ez felettébb bosszantott.

- Hm... van programod így augusztus végére?

Ábel kinyitotta a szemét, kicsit helyezkedett, hogy feje az ölemben kössön ki. Felnézett rám.

- Jövő hét szombaton felutazunk Pestre két napra – mondta. – De azon kívül szabad vagyok.

Megsimogattam a haját, amitől – mint egy kismacska – fejével követte a kezemet. Elmosolyodtam.

- Sőt – szólalt meg aztán. – Van kedved átjönni csütörtökön?

- Szívesen. Ha Vanda is belemegy – tettem hozzá derülten.

- Ha nem, ő megy, te jössz – vigyorgott Ábel.

- Kíváncsi vagyok, mikor tilt el engem tőled.

- Ha nem enged be téged, majd én megyek hozzád.

- Megoldjuk.

- Megoldjuk – ismételte, majd újra lehunyta a szemét.

*

A táborozók nagy része már felszívódott. Mi visszamentünk a pavilonhoz, Erikának segíteni az elpakolásban. Ábellel a tányérokat és evőeszközöket pakolgattuk, Liza a játékokat meg papírokat, Vanda meg a mosogatónál volt Erikával.

Mikor összeszedtem egy nagy kupac tányért, odavittem nekik.

- Köszi. – A lány átvette, majd a mosogatóvízbe süllyesztette azokat.

Amikor már indultam volna vissza, megszólalt:

- Az, ami van Lizával – kezdte –, szóval nem akarom, hogy megtudja.

- Tudom.

- De úgy értem, hogy sosem akarom – folytatta.

- Hogy érted?

- Pont úgy. Sosem tudhatja meg. Elveszteném.

- Ezt nem tudhatod biztosan.

- Jó, nem veszteném el, de megromlana a kapcsolatunk. Ezt viszont pontosan tudom.

- Akkor inkább csak epekedsz utána?

Saját magamra emlékeztet ez a gondolatmenet, ami valahol nem is olyan elrugaszkodott. Nem a félelem beszél belőle, hanem a racionális gondolkodás. Az élet nem olyan egyszerű, hogy akinek szerelmet vallasz, az máris a nyakadba ugrik. Azt, hogy Ábellel összejött az egész, még most is nehezemre esett elhinni. Mintha nem is velem történt volna, csak egy filmet néznék, aminek happy end a vége. Mégis így alakult.