Misztikus Lények Csatája 2. A sors keze

1. Egy pajkos ikertestvér

Mike szemszöge:
A nevem Michael Blood, de a barátaimnak csak Mike vagyok. Egy 16 éves diákfiú, aki egy MagicCity nevezetű kisvárosban él az apjával és az ikerhúgával együtt. A hétköznapjaink elég normálisnak tűnnek, de ez csak a látszat. Ugyanis nem egy átlagos család vagyunk, mint a város szívében élő emberek. Mi mind, akik a város 4 szélében élünk, misztikus lények vagyunk. Én a város északi részén élek, ami a vámpírok területe és ebben a pillanatban is hazafelé tartok a húgommal együtt, a pálya választói napról. Ez egy olyan nap, ahol a középiskolás diákok választhatnak egy másik iskolát, ahová eredetileg szerettek volna járni, csak egyes iskoláknál a tanulás mellett, a fizikai erőnlétet is nagyon szigorúan veszik... Ez egy nagyszerű esély arra, hogy megmutassák mennyit is fejlődtek két év alatt. Ezért ez egy fontos dolog a diákok számára, ugyanis ez dönti el, hogy mit fognak dolgozni az elkövetkező években. Holnapig kaptunk határidőt, hogy jelentkezzünk az adott iskola képviselőjénél, emiatt annyira eltűnődtem, hogy észre sem vettem, hogy Kayla eltűnt mellőlem.
- Kayla, merre vagy?! Apa le fog szidni miattad, hogy nem vigyáztam rád! Gyere már elő, ez nem vicces!! - Kiáltom, de semmi válasz. Így hát elkezdem keresni a házunkhoz vezető úton, mivel visszafelé nem mehetett. Ahogy egyre közelebb értem a vámpírok főhadiszállásához, ahol történetesen az apám a vezető és a nagybátyám pedig a 4 szervezet vezetője, vagyis maga a Miniszter, egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom. A főhadiszállást követően, nem messze helyezkedik el a házunk. Így ha ezen az útszakaszon nem találom meg, apám eltilt a napi véradagomtól és a heti zsebpénzemtől is. Így muszáj lesz megtalálnom, hanem apám még egy kedves nőszemélyt veszít el, aki fontos a számára. Ebből már gondolhatjátok, hogy az anyukámról van szó, aki még egész pici korunkban ment el, így az arcára sem emlékszem és se arra, hogy milyen is volt igazából. Na de elég a töprengésből, meg kell találnom az eszement húgomat! Mondom leginkább magamnak, és azzal már a főhadiszállásnál találtam magam. Remélem nem vesznek észre az itt élő vámpírok, de ami fontosabb, hogy ha apám itt tartózkodik ne vegyen észre, mert ha megtudja, hogy elvesztettem a húgom nekem annyi... Ám amikor a bejárat előtt készültem elmenni megjelent Ray, apa helyettese, a szokásos kapucnis pulóverébe. Pont ő hiányzott nekem, most mit tegyek? Kérdem leginkább magamtól.
- Szia, Michael! Csak nem haza felé tartasz? Ilyen hamar véget értek az óráid? És amúgy nem az ikertestvéreddel szoktál haza menni? Merre van most? - Teszi fel a kérdéseket, amikre az se tudom milyen választ adjak... Mit mondjak? Először azt kéne kiderítsem, hogy apám itt van-e avagy sem.
- Helló... Ízé... Igen...Vagyis pálya választási napon voltam... Amúgy meg, apám itt van jelenleg? - Próbálok a lényegre térni és elkerülni, hogy lebukjak. Bár azért jobban meg kéne tanuljak füllenteni, mert ez így nem kóser.
- Nem válaszoltál egy kérdésemre, így én se válaszolok rá, amíg nem kapok választ. - Mondja egy vigyorral a száján. Számíthattam volna erre a reakciójára, ugyanis kicsi koromban is így szedte ki az igazságot, amikor apám rá bízott. Bár nem olyan sokszor bízott rá szerencsére, mert volt más is, akire rá bízhatott. - Nos... Akkor újra megkérdem, hol van a húgod? Megmondod vagy ide hívjam az apádat? - Mondja komolyan, amiből azt következtetést vontam le, hogy apám itt van.
- Köszönöm... Na léptem! - Mondom, mire sprintelni kezdtem, a város legködösebb részén. A rohanás közben valami furcsa hangra lettem figyelmes, így megálltam, mire hátulról egy alak rám szökőt és a földre estem. Ekkor egy ismerős nevetés hallatszódott az alak felől.
- Haha... Most megvagy, próbálj meg elmenekülni, ha tudsz! - Neveti el magát teljesen.
- Eresz el! Ez nem vicces! Nem mondom el még egyszer! Eresz el!! - Mondom idegesen, ugyanis mindig ilyen szórakozott volt.
- Nem azt mondtad, hogy nem mondott el még egyszer, de az előbb is elmondtad! - Mondja, miközben a hátizsákomon ül, ami történetesen a hátamon volt.
- Elég már! Eresz el!! - Mondom dühösen, mert már elegem volt a gyerekes játékából.
- Ne már, bátyó!! Neked semmi humorérzéked nincs! Hová lett az a fiú, akivel naphosszat kint játszottam?...Na mindegy! - Mondja csalódottan, mire elenged a szorításából. Amikor nagy nehezen feltápászkodik rólam, én is fel kelek a földről, miközben a halvány smaragd zöld szemeibe nézek.
- Te teljesen meg vagy veszve?! Téged kereslek, már vagy 20 perce!! Miért tűntél el mellőlem?! Merre jártál?! Tudod, hogy én vagyok felelős érted és vigyáznom kell rád!! - Mondom neki idegesen és iszonyatosan mérgesen.
- Elég már!! Nem te mondod meg, hogy mit tegyek és mit nem!! Nem kell rám senki vigyázzon, főleg nem te, hisz ikrek vagyunk!! És semmi közöd hozzá, ha annyira érdekel, kénytelen leszel elmondani az apánknak!!- Mondja komolyan, mire még dühösebb lettem.
- Az egy dolog, hogy ikrek vagyunk, de hasonlóság itt meg is szakad! Ugyanis nem vagy képes éretten viselkedni, csak a saját kis életeddel foglalkozol, senki mással nem törődsz!! Nőj már fel végre és érj meg!! Akkor talán elhiszik, hogy egy idősek vagyunk!! - Vettem a szemére, mire elsírja magát. Nem gondoltam, hogy ennyire a szívére veszi, de ami igaz az igaz, hogy ő sokkal érzékenyebb teremtés, mint én. A könnyei csak úgy csordogáltak le a kerek kis arcán, ami miatt úgy éreztem, hogy át kell öleljem és bocsánatot kérjek.
- Kayla, figyelj...Sajnálom! Bocsánatot kérek, azért amit mondtam! Nem akartalak megbántani, hisz a testvérem vagy és szeretlek! De amikor eltűntél, kijöttem a sodromból és... - Folytatni akartam, mire átölelt. Ekkor visszaöleltem a pár centivel alacsonyabb húgomat, akinek a halvány vörös haját a szél a szemébe fújta. Lassan alább hagyott a sírás, aminek nagyon örültem, így hát elengedtük egymást. Ám amikor elakartunk volna indulni haza, ugyanis már pár méterre voltunk a házunktól, megjelent az apánk. Miért most kellett ő is haza felé jöjjön? Pont akkor mikor már úgy éreztem, hogy nem kerülhettek bajba! Miért kísért így a sors?!
- Sziasztok, gyerekek!... Nektek már rég otthon kéne lennetek! Mit kerestek itt? És amúgy meg, Mike miért voltál egyedül a főhadiszállásnál? Együtt kellett volna haza gyertek a suliból, vagy tévednék? - Kérdi, mire egy nagyot nyeltem. Mit mondjak? Ha elmondom az igazat és még azt is, hogy a húgom miattam sírta el magát, akkor biztos végem van. - Kezdj el beszélni szépen, Mike! Vagy hanem Kayla! De az egyikőtök kezdjen el beszélni most! - Jelenti ki, mire remegni kezdtem, de ekkor megszólalt Kayla.
- Apu, figyelj... Nem lehetne ezt otthon megbeszélni? És ha szeretnéd én elmagyarázok mindent! - Mondja aranyos hangon, mire bólint egyet. A haza felé vezető út egy kettőre véget ért, és már a ház előtt találtam magam. Az udvart egy szép kerítés veszi körben, amin egy kitudja hány éves kapu van, ugyanis apám valamiért ragaszkodik ahhoz a kapuhoz. Amint bemegyünk szép tágas belsőtért láthatunk, ahol egy hosszú folyosó nyúlik végig a házon. A folyosó végén található apám hálószobája, míg a mi szobánk a folyosó első részén van, így egyből oda mentem be, meg se várva apám faggatását... Egy két ágyas szobával osztozok Kayla-val, már kicsi korom óta, aminek az egyik fele a Kayla-é, míg a másik fele az enyém. Amint bementem az ajtón egyből elfoglaltam az íróasztalom, kinyitottam a középiskolákról szóló könyvet, mire apám és Kayla nyitnak be az ajtón.
- Gondolom Kayla, mindent elmondott. Szóval most le fogsz szidni? - Kérdem, miközben helyet foglalnak Kayla ágyán.
- Elmondta, hogy elkóborolt mellőled, mivel te nem vigyáztál rá, de azt is elmondta, hogy nagyon aggódtál érte, így ezt értékelem.- Mondja, mire meglepődtem. Ezek szerint Kayla nem mondott el mindent... Ezért tartozom neki eggyel!
- Ezek szerint nem kapok büntetést? - Kérdem reménykedve, apám válaszára várva.
- Dehogy is nem, ma és holnap nem jár a véradag! De azért örülök, hogy ti bár együtt lehetek, nem úgy mint...- Mondja elgondolkozva, majd feláll és az ajtó felé megy. - Na mindegy... Mindjárt kész a vacsora, gyertek enni! - Mondja, azzal kimegy a szobából.
- Hát nem is tudom, hogy mondjam de... Köszönöm, hogy nem mondtad el a teljes igazságot, mert akkor még nagyobb bűntit is kaphattam volna... Tartozom neked eggyel! - Köszönöm meg neki, mire feláll és átölel.
- Természetes... De most gyere menjünk vacsorázni! - Mondja, mire mind a ketten elindultunk a konyha felé. Vacsora után Kayla megkapta a véradagját, aminek a felét fel is hajtotta. Azzal bementünk a szobánkba, ahol elém állt és odanyújtotta a üvegét. Minden gondolkozás nélkül elvettem és felhajtottam, ugyanis nagyon megkívántam már.
- Köszönöm... - Mondom, miközben letörlőm a szám széléről az utolsó vércseppet is. Ekkor egy mosolyt húz a szájára, azzal neki áll tanulni. Tanulás után, mind a ketten lefeküdtünk az ágyunkba. Kayla viszonylag hamar elaludt, de én sehogy se tudtam elaludni, így csak bámultam az üres plafont.

💜~ Sziasztok!~💜
Itt az első része a könyvnek, remélem vártátok!💜
Próbáltam érzékeltetni, hogy mennyi idő is telt el a két könyv között, ami kisebb nagyobb sikerrel sikerült is!😁💜
Véleményeiteket írjátok meg kommentben, és ha van kedvetek, kérdezhettek is!😹😉💜
Ha tetszett: vote ⭐
A kritikákat elfogadom💜: kommentben ⬇️.
💜~További szép estét/ jó éjszakát kívánok!~💜