Tízek Társasága

Egy álarc mögött

„A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen” – Ady Endre: A nincsen himnusza

- Bátyus! Bátyus! – kelt fel Ady András Endre kisöccse ugrálására az ágyán.
- Mi van, Al? – morogta Endre. Nagy nehezen az órájára hunyorított, majd elkeseredetten felnyögött. – Mi a faszért vagy te ébren hajnali ötkor és mi az Istenért versz fel ennek örömére engem is?
- Ma megyünk szemüveget csináltatni! – ujjongott Ady Lajos. – Meg megyünk bevásárolni és ha már ott vagyunk, tuti megyünk könyvesboltba is és akkor tuti kapunk latin könyveket meg majd még olyan szavas könyvet is, tudod, ami az eredetekről szól meg még akár…
- Oké, oké, állíts le magad – masszírozta meg a homlokát Endre. – Nekem még ehhez nagyon reggel van. Komolyan, még fel sem keltem, de már a vérem szívod…
- És és képzeld, tegnap voltunk kint anyuval és akkor láttam, hogy van új része annak a tudod, annak, amit…
- Az ég áldjon meg, nyugodj már le – temette párnába a fejét Endre, miközben megpróbálta kizárni drága öcsikéje hangját. Na, igen. Ki ő a suliban? A nagymenő, szoknyapecért forradalmár, laza mosollyal az arcán, gyakran hunyorogva mosolygás közben a legmenőbb cipőkben és persze, mindig cigivel a zsebében. Ki ő otthon? Egy vaksi, aki azért hunyorog, mert nem hajlandó hordani a szemüvegét. Egy bütykös lábú, akinek ezért speciális cipőt kell hordania. Egy gyenge lábú, akinek ezért gyógytornára kell járnia. Így már messze nem hangzik olyan bugyi olvasztóan, nem de?
- Anya dühös amúgy rád, Ida – komolyodott meg egy pillanatra Al. – Azt mondta, nagyon dohány szagú a kabátod és hogy értesítést kapott a menzáról, miszerint már nem is jársz ebédelni, de a pénzt meg elhordod.
- Anya mindig dühös rám mindenért, öcsi – fordult a hátára Endre. – Megszokhattad volna.
- Talán nem is a dühös a jó szó rá, bátyus – mélázott Lajos. – Inkább az… Aggódik. Nagyon félt téged, te is tudod.
- Mert majdnem nyomorék vagyok? – nevetett fel Endre. – Örül, hogy az ujjaim a dadus leamputálta és csak egy kicsi heg maradt ott, mi? Mert ha az is megmarad, akkor már egyből rémségek cirkuszába küldhetett volna. Bár ne, mégsem, inkább átkozza a dadust, hiszen így nem kap pénzt utánam.
- Te is tudod, hogy ez hazugság – húzta el a száját öcsikéje. Mindig is sokkal érettebb volt a koránál, meg nem mellesleg csak négy év volt köztük. Pont elég idő ahhoz, hogy kellően idegesítse, de nem elég ahhoz, hogy könnyen lerázhassa. – Inkább gondolj ezekre, mint valami kiváltságra. Tudtad, hogy régen, ha volt valami pluszod, plusz egy ujj vagy fog, akkor táltosnak gondoltak?
- Nem – gondolkozott el Endre. – Nem tudtam. De ez egész faszán hangzik.
- Ne beszélj csúnyán! – szólt rá szigorúan Al. – Nem áll jól egy menő táltosnak.
Endre vigyorogva összeborzolta öcsikéje haját, majd a mosdóba ment rendbe szedni magát. Szólt Janusnak, hogy ma nem lesz suliban, mert matek doga van (már október elején témazárót írni, ki hallott ilyet?) ezért bliccel. Másnak nem igazán fog hiányozni, vagy ha mégis, akkor egyből összekötik őt és hiányát a dolgozattal. Tökéletes.
Szóval szépen fogat mosott, fésülködött, felöltözött, feltette a szemüvegét, amit általában csak attól-addig hordott, ameddig anyja és apja látta. A suliban senki sem tudta róla, hogy szemüveges. Egyszer Janus megtalálta a táskájában, de bekamuzta neki, hogy az csak arra jó, hogy okosabbnak tűnjön az olyan lányok szemében, akik az ilyenekre buknak. Egész délelőtt aztán hagyta magát vonszolni ide-oda. Orvostól orvosig, boltból boltba, mert ha már ott vannak, menjenek be, optikustól optikusig.
- Ehhez mit szólsz? – kérdezte Endre anyja, felmutatva egy vastag fekete keretes szemüveget.
- Tökéletesen néz ki, anya – erőltetett nagy nehezen mosolyt magára.
- Endre? – hallott meg maga mögött egy hangot. Egy ijesztően ismerős hangot. Lassan, mintha csak véletlenül fordulna meg, odanézett. Tuti van más Endre is és tuti másnak is van ilyen hangja. Igen, biztos ez a hang valaki másé és nem…
- Szia, Szappho – mosolygott rá Endre. Bár, inkább a vicsorgott a kifejező szó, hiszen ebben a fogat villantó mimikában semmi pozitív érzelem nem volt.
- Ó, ő egy barátod, Endre? – kérdezte ragyogó szemekkel az anyja.
- Csókolom, Endre évfolyamtársa vagyok, Szappho – mosolygott édesen a lány. Szemei csak úgy csillogtak, valószínűleg nagyon jól szórakozott.
- Milyen csinos vagy! – dicsérte meg a lányt Endre anyukája, aki erre legszívesebben kámforrá vált volna, vagy belesüllyedt volna a földbe, vagy nem is tudja, kővé vált volna. – Ó, tudom már! Én segítek Alnak új keretet választani, te meg segítesz Endikének, jó úgy?
- Szívesen segítek Endikének – bólintott Szappho, mire Adyné boldogan tapsikolt és eltűnt az optikában tolongó nép közt. A lányon látszott, hogy majd megpukkad a nevetéstől, Endre viszont a legkevésbé sem mulatott a helyzeten.
- Nos, Endike, milyen színű keretet szeretnél? – kérdezte Szappho, mosolyát görcsösen visszatartva.
- Hmm, nem is tudom, még vacillálok aközött a sárga-lila vastag keretes és a narancssárga darabok közt – felelte maró szarkazmussal Endre. – Mi a francot keresel itt? Nem kéne most éppen -pillantott az órájára – németen szenvedned?
- Én görögös vagyok – felelte a lány. – És nem mellesleg, szemüveget keresek én is. Vagyis, kontaktlencsét. Tudod, sokkal praktikusabb. Te miért nem azt használsz? Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy.
- És milyen jó volt az áldott tudatlanság – forgatta a szemeit a fiú.
- A stílusodból azt a következtetést merem levonni, hogy nem szeretnéd, hogy ez a kis szemüveges ügy kitudódjon.
- Waow, Sherlock, nem akarod átvenni a krimi rovatot a városi lapban?
- Te is tudod, hogy ember nem írhat jó művet – húzta el a száját a lány. – Azok a művek mind gépek által készülnek és mi csak megpróbálhatjuk megérteni őket, milyen elven működnek, hogy egyszer majd mi programozzunk ilyen gépeket.
- Ember igenis írhat jó művet.
- Miből veszed?
- Én már írtam jó művet.
- Kamuzol – nevetett fel Szappho.
- Nem – jelentette ki Ady. – Írtam már. Sokat. Rohadt sokat és rohadt jókat.
- Józsi Atiról hallottam, hogy a sulijukban nem volt pénz gépre és akkor ott ők írtak és nekik a verseiket felhasználták a programba, de…
- Én jobbat írtam.
Egy pár percig farkasszemet néztek egymással. Mit kételkedik benne? Ő teljes bizonyosággal állította, hogy bizony jó verset írt. Mert tényleg azt írt. Még apjának is megmutatta, aki megkérdezte, hol találta ezt, hiszen minden bizonnyal a gép programozója mesterien érthetett a szakmájához.
- Elnézést, ha nem válogatnak, kérem, hagyják el az üzletet, tele vagyunk – szólt rájuk kedvesen egy eladó.
- Persze, már pont menni készültünk – biccentett Endre. Megragadta Szappho kezét és kivonszolta maga után a boltból. A bevásárló központ péntek délelőtthöz képest tömve volt és egy ideig nem is szólta egymáshoz, csak mentek, vagyis, pontosabban Endre ment és húzta maga után Szapphot.
- Hova megyünk? – kérdezte a lány.
- Fagyi?
- Mekis fagyi?
- Sültkrumplival?
- Tökéletes.
Fél órán belül már egy csendes zugban ültek a közeli gyorsétterem egyik sarkában. Endre dobott egy gyors üzenetet anyjának, miszerint a fekete keret jó lesz, elment az osztálytársával, majd valamikor hazamegy. Szinte látta maga előtt az anyját, ahogy fejben már összeboronálja őket.
- Szóval… - kezdett neki kissé drámaian Endre, mikor végre eltette a telefonját. – Gondolom tiszta, hogy arról, ami a boltban történt, nem beszélsz senkinek.
- A verseidről vagy a szemüvegről? – vonta fel a szemöldökét Szappho.
- A szemüvegről – vágta rá Endre. – A verseim meg… Amúgy se hinne neked senki.
- És ha azt mondom – hajolt kicsit közelebb a lány -, hogy én is szoktam írni?
Endre félre nyelte a sültkrumpliját, mire Szappho kedvesen hátba vágta.
- Hogy mi? – nyögte ki Ady.
- Ja – vigyorgott rá a lány. – Sőt, új formát találtam ki. Legalábbis, még sehol nem láttam, pedig még a külföldi lapokat is figyelem! Majd átküldhetek egy-kettőt… Persze, cserébe te is küldd át a tieidet!
- Mi eddig még hogyhogy nem találkoztunk? – kérdezte elbűvölve Endre. – Nem lehet, hogy előző életemben a feleségem voltál vagy valami?
Szappho felkacagott.
- Egy ekkora farokra, mint te, Endike, emlékeznék. – Még kacsintott is hozzá.
- Mi a fene! – nézett be a védett sarkukba Babits. – Ti itt lógjátok el az egész napot?
- Már csak ez hiányzott… - nyögött fel Endre.
- Kik? – nézett be oda Juhász is. – Ó!
- Ó – nézett be Kosztolányi is.
- Basszus, mi a francot kerestek itt? – fakadt ki Ady.
- Avatásra feladat mekis kaját vinni a kémia tanárnak – felelte készségesen Dezső.
- Nem úgy volt, hogy azt az egészet hagyjuk a picsába? – vonta fel a szemöldökét Endre.
- De, úgy volt, csak Fricinek nem volt jó… - suttogta halkan József Attila nagyobb csoporttársai mögül.
- Kussolsz, Ati! – vakkantott rá egyből Babits.
- Ne légy vele gonosz, Bisi! – szólt rá Juhász.
- Most mi van…
- Nekem igazán nem baj…
- Ne hagyd, hogy így bánjon veled!
Mind egyszerre beszélt, amit Ady már meg sem próbált követni. Szappho mosolyogva egy fagyis-krumplit nyújtott felé, amit ő hálásan elfogadott, mire a vitát a hátuk mögött mintha ollóval vágták volna el.
- Ti randiztok? – kérdezte az öt jómadár egyszerre.
- A randevú francia eredetű szó, jelentése találkozás, szóval kérdésetekre válaszolva igen, találkoztunk – szerelte le őket mosolyogva Szappho. – Nektek viszont három percetek van visszaérni a suliba és ach, az utolsó helyijárat egy perce ment el…
- Picsába! – kiáltott fel az öt szerencsétlen, majd, mint egy hurrikán, távoztak a mekiből.
- Szappho… Istennő vagy – mondta fáradtan Ady.
- Tudom, mondták már.
- Leszel a feleségem?
- Te is tudod, hogy nem.
- Azért egy próbát megért… Moziba nem ugrunk be? Kijött valami új görög istenes cucc.
- Oké – állt fel Szappho. – De erről a dologról, tudod, a versekről, még feltétlenül beszélnünk kell.
- Természetesen – biccentett Endre és ő is összeszedte magát. – Érezd magad megtisztelve, hogy egy táltossal fogsz most moziba menni.
- Te meg Aphrodité szeretőjével akkor – öltött nyelvet a lány.
Nevettek és a mozi felé vették az időt. Mindenféle apró-cseprő dologról beszéltek, de mind untalan visszatértek az irodalomhoz. A lány tudta róla, hogy szemüveges. A film utáni beszélgetés után megtudta a lábát is. Az ujjait is. Mégsem hagyta őt ott. Nem szánta. Azt mondta, menő és ő is mondta a táltosos példát. Elolvasták egymás verseit és Szappho megdöbbenve dicsérte, hogy Ady versei, az ő szavaival élve, „Nem is olyan szarok”.
Endre, miközben verseket elemezve hazafelé kísérte a lányt, valami olyasmit érzett, amit eddigi életében még sosem: Hogy nem csak ő bízik magában, hanem más is.