Tízek Társasága

Forradalom

Petőfi úgy ült irodalmon, ahogy minden normális ember már ült péntek utolsó órában. Lábával dobolt az asztal alatt, mellkasában furcsa izgalmat érzett és percenként az órára tekintett, ami már vagy húsz perce ugyanúgy áll. Ezt az érzést csak tetőzte, hogy órák után Janival angolozni fognak. Janiéknál. Jani szobájában. Kettesben…
- Szóval, mint tudják, az írók a pszichológia és a matematika mesterei – mondta a tanár, miközben szigorúan végignézett az osztályon. – Nézzék meg ezt a verset. Tökéletes ritmika, zseniális összhatás, minden művészien összeillik. A sír szó kettős alakját használja, ami egy átlagembernek valószínűleg nem jutott volna eszébe.
- Elnézést, uram, de nekem eszembe jutott volna – mondta egyszerre több hang is.  A hangos felszólalás után néma csönd telepedett az osztályra, ahogy a diákok döbbenten összenéztek.
- Természetesen, minden bizonnyal olyan intelligensek maguk, hogy ez csak úgy csípőből jön, hiszen önök a jövendő nagy írói – gúnyolódott rajtuk elnézően mosolyogva a tanerő. -  Szóval, Babits úr, mit nevezünk moranak?
- Irodalmi időegység – felelte egyből Misi. – Viszont uram… Miért nem írhat ember is verset vagy novellát?
- Talán egy ember tud jó képet festeni? – vonta fel a szemöldökét a kérdezett az olyanok modorával, aki tökéletesen tisztában van önnön fensőbbrendűségével. – Maga nem egy eszes gyerek, de még ön is tudja, hogy bizony nem. A gépek? A gépek tökéletesek és az ember abban teljesítheti ki önmagát, hogy általuk valami tökéleteset alkot. Fényképet, festményt, egy jó novellát, egy verset.
- De nem azért tökéletes egy mű, mert kicsit csorba? – kérdezte Dosztojevszkij. Petőfi még sose hallotta, hogy az orosz fiú hozzászólt volna az órához, most viszont felé fordulva olyan tüzet látott Fjodor szemében, amitől Szibéria is felégett volna. – A gépek csak rövid műveket képesek létre hozni, hosszat nem, mert hosszú távon a tökéletes nem lehetséges és nem emberi tulajdonság. A tökéletlen mű viszont kérdéseket hoz fel az emberben. Hogyan lehetett volna jobban? Mi történt volna ha? Ezek és az ezekhez hasonló kérdések indítják el az embert a gondolkozás útján.
- Miért akarnánk emberi tökéletlenségről olvasni? Ekkora ostobaságot. Egy rossz mű bennem csak undort váltana ki, kérdéseket nem. Valószínűleg csak még nem ért meg az irodalom megértéséhez, Dosztojevszkij úr, ami miatt másokat hibáztat ahelyett, hogy szembe nézne önnön tudatlanságával.
Az orosz származású diák az asztalra csapott. Ettől a hangtól az egész osztály furcsán összerezzent. Sanyi azt hallotta róla, hogy ezelőtt egy katonai iskolába járt, ahol rendesen beléverték a fegyelmet, továbbá az apja is katonás rendet tart otthon. Az, hogy mégis szabadjára engedte dühét kimutatta, mennyire mélyen sérti ez a feltételezés őt.
- Miért az én hiányosságom, hogy nem értem? – sziszegte Fjodor. – Magának kéne zseniálisnak lennie és elmagyarázni úgy, hogy mindenki megértse. Mi értelme a művészetnek, ha nem mondd semmit és nem ad semmi igazságot? Attól még, hogy pszichológiailag nagy hatást alkotó szavakat sorol az ember egymás után matematikailag kiszámolt sorrendben, az nem feltétlenül jó. Ne, ne jöjjön megint az „Csak még nem érti” kifogással, mert ez gyenge, rohadtul gyenge.
- Dosztojevszkij úr, tudtommal ez az utolsó órája, szóval kérem, ne kényszerítsen gyermekes lázadásával arra, hogy még egy óra erejére itt marasztaljam – mondta fenyegetően lassan a tanár.
- Tudtommal jogomban áll nem egyetérteni, uram.
- Ez egy hivatalos álláspont, amit magánál jóval bölcsebb emberek alkottak meg már akkor, mikor maga még tervbe se volt véve. Bölcsebben tenné, ha behúzná a fejét és tanulna a témazáró dolgozatra, amit megjegyzem, hétfőn első órában írunk.
- Attól még, hogy sokan állítanak valamit, még nem lesz igaz.
- Egyet értek! – hallotta meg saját hangját Sanyi. Még maga is meglepődött, hogy beleszállt ebbe a parázsló vitába.
- Hogy mondja, Petőfi úr? – kérdezte a tanár. Mint egy kígyó, aki mindjárt lenyeli szőröstül-bőröstül Sanyit. Ettől a fiúban csak még nagyobb tűz gyulladt. – Nincs még elég pimaszság a rovásán?
- Az irodalom egy ember lelkének a tükrének kellene lennie – mondta, állva a férfi tekintetét. – Az ember művéből látni lehet, honnan jött, ki ő, mi ő, milyen értékeket kapott gyermekkorában. Az irodalom több leírt szavaknál, több mesterségesen kitalált frázisoknál és kliséknél, több egyszerű újságnál több…
- Köszönöm, Petőfi úr, elég lesz – szakította félbe a tanerő. – Hölgyeim és uraim, kíván még valaki valamit hozzáfűzni? Csatlakozni? Egyetértést kifejezni?
A diákok feszülten néztek össze. Idegesen. Kosztolányi és Babits összebólintottak, majd feltették a kezüket. Utánuk lavinaként indult meg az egész osztály, mindenki keze a magasba lendült.
- Rendben, akkor legyen – támaszkodott a tanári asztalra az irodalmár. – Óra után magukra zárom a termet. A takarító majd kiengedi magukat, de addigis, önök leírják százszor ezt a mondatot – fordult a tábla felé és gyöngybetűkkel felírta a szöveget. „Diákként tisztában vagyok vele, hogy hol a helyem és nem kérdőjelezem meg azt, amit koromnál fogva még nem foghatok fel, továbbá a nyelvem is visszafogom, végig gondolom, mielőtt ostobaságot állítanék.” A kréta koppant a tartójában és a tanár rájuk mosolygott. – Ha Petőfi úrnak igaza van és az, amit az ember leír, az a „lelkének és a gondolatainak” esszenciája, akkor minél többször írják le, annál erősebben valósággá válik majd ez az állítás.
Ezt a pillanatot választotta az óra, hogy meglóduljon és kicsöngessenek végre. Most már azonban hiába jött a megváltó hang, nem hozott magával üdvözülést.
- Jó szórakozást és kellemes hétvégét! – biccentett feléjük a tanerő. Már lépett volna ki az ajtón, mikor az szinte berobban, ahogy Jani berontott a terembe.
- Sanyi! – kiáltotta boldogan, de aztán le is fagyott, mikor észrevette maga előtt az ideges tanárt és a sokkolt némaságot a teremben. – Oh, elnézést tanár úr, azt hittem, már távozott…
- Nos, mint láthatja, nem – szedte össze magát a tanár. – Petőfi úrnak még dolga van, javaslom, jöjjön vissza később.
- De hisz ki… - Ekkor vette észre a táblára írt szöveget. – Oh.
- Oh bizony – biccentett a tanár. – Szóval, ha lenne olyan kedves és kiengedne, hogy rájuk zárhassam az ajtót…
- Be akarja zárni őket oda?! – csattant fel Frici, aki valahol Jani mögött állt eddig, türelmesen várva a sorát.
- Ez elég közönségesen hangzik, tanár úr – mondta nyeglén Ady, szintén Arany háta mögül.
- Csatlakozhatnak hozzájuk – vont vállat a tanár.
- Ezer örömmel – vágta rá egyszerre Ady és Karinthy, magukkal sodorva a megszeppent Janit a terembe.
Kattant a zár. Az osztályra kínos csend telepedett. Végül Emily törte meg a pillanatot, azzal, hogy elővett egy lapot és írni kezdett.
- Ne már, hogy te komolyan le akarod írni százszor ezt a faszságot! – fakadt ki Babits.
- Miért? – vonta fel a szemöldökét a Bronte lány. – Mivel tölthetnénk az időt, Babits Bihály?
- Tarthatnánk orgiát – mondta Krúdy, mire minden szem hitetlenkedéssel vegyes döbbenettel rászegeződött. – Most miért, szerintem tök jó ötlet.
- Aztán a takarító ránk nyit, persze – morogta Dante. – Bár, ha az a szöszi jönne, ő még be is szállhatna…
- Most komolyan ez a legnagyobb probléma szerinted ezzel a kijelentéssel? – köhögött zavartan Szappho.
- Nekem tetszik az ötlet – ült le a görög lány padjára Ady. – Hogy kezdjük?
- Csak négy csaj van – tiltakozott Szabó Lőrinc, cincogó hangon.
- Jó, te amúgy is a bioszosra buksz, szóval te majd csak figyeled a takarítót, mikor jön – mondta Krúdy, mire Agatha Christie fejbe vágta.
- Kinyitom a zárat és hazamegyünk, mit szóltok ehhez? – állt fel ingerülten az általában csendes lány.
- Te tudsz ilyen menő dolgokat?
- Persze, hogy tud, hát Conan-Doyle a pasija!
- Te jó ég, most már tudom, kivel nem szabad kezdeni…
- De ha kimegyünk akkor abból nem lesz baj?
Az egész osztály életre kelt, mindenki beszélt mindenkivel, Petőfi meg már nem tudta követni, mi történik pontosan. Igazából nem is akart. Úgy tűnik, Jani is elvesztette egy idő után a fonalat és inkább leült mellé a padra.
- Mi a fenét csináltatok? – kérdezte szelíden mosolyogva az A-s fiú. Ettől a mosolytól Petőfi szíve mindig kicsit gyorsabban kezdett verni a kelleténél, gyorsabban, mint akkor, mikor jó akciófilmet néz, vagy mikor hullámvasútra ül. Ez a mosoly olyan, mint egy pislákoló mécses a sötétben, mint egy falat kenyér éhezés közben, mint… Semmi baj Sanyi, mély levegő, csak mély levegő.
- Fjodor az asztalra csapott, hogy szerinte hülyeség a mai irodalomelmélet, mi meg csatlakoztunk hozzá – vakarta meg zavartan a tarkóját Petőfi és mindenhova nézett, csak Janira nem. Te jó ég, elpirult vajon? Igen, biztos elpirult. Viszont hála az égnek Jani azt hihette, hogy csak a dühtől piros az arca, így nem kérdezett rá. Meg amúgyis, a téma kicsit jobban foglalkoztatta.
- Mi hülyeség benne szerinted? – nézte fürkészően Sanyi arcát Jani.
- Az, hogy ember nem írhat jó művet – vágta rá egyből Petőfi. – Az ember alkotni született.
- Alkotni születtünk, erre a világra, nem csak megélni szép napokat – biccentett Arany.
- Ez miből van? – ráncolta össze a homlokát Sándor. – Még sose hallottam.
- Kőműves Kelemen egyik feldolgozása – vont vállat János. – Nálunk mesélték mindig a faluban, senki se tudja, hogy honnan ismerjük, csak ismerjük. Rengeteg ilyen történet van, amit egyik gépben se találtunk meg eddig az otthoniakkal.
- Azt mondtad, te is szoktál írni – puhatolódzott Petőfi.
- Igen – mosolygott a padján ülő fiú. – Nagyon szeretem a történeteket. Főleg a dallamosakat… De várj, te is írtál, még mikor első nap találkoztunk. Te miről írtál?
- Sok mindenről – felelte kissé kitérően, de mosolya egy kicsit erőltetett lett. Persze, Jánosnak egyből feltűnt. Jánosnak mintha külön érzéke lenne Petőfi érzelmeire, de komolyan. Nagyon jó megfigyelő volt. Most is, leszállt a padról és inkább a székre ült, hogy szeme egy magasságban legyen Sándoréval.
- Mi mindenről? – kérdezte szelíden János. – Mármint, persze, megértem, ha nem tartozik rám, de…
- Nem, nem, végülis, haverok vagyunk, szóval… - jött teljes zavarba barátja közelségétől Sanyi. – Nem nagy dolog igazából… Csak az érzelmeim akartam valahogy kiadni. Tudod, valaki küzdő sportol, más vagdossa magát, egyesek esznek, én verseket írtam. Nem úgy, ahogy a gépek, sokkal inkább az otthoni dalokból, hiszen általánosig szinte nem is hallottam „mű-műveket”.
- Meg tudlak érteni – fintorgott Jani.
Egy pillanatig csendben üldögéltek és hallgatták az osztályban eluralkodó káoszt. Ady és Krúdy nagyban veszekedtek valamin, miközben Szappho próbálta szétszedni őket, Babits viszont mindig egy-egy beszólással egymás ellen tette a két felet. Annyi párhuzamos beszélgetés történt egyszerre, hogy Petőfi ha akarja, se tudja követni őket. Nem érdekelte, mi baja Lovecraftnak, min morog Byron, még a sarokban összebújó Kosztolányi és Karinthy se izgatta. Csak egy dolog kötötte le az összes érzékét: Arany mellette ül.
- Bocsánat, hogy ez a délután nem úgy alakul, ahogy szerettük volna – mondta halkan Sándor.
- Hm? – kérdezte, szinte oda se figyelve János. Ő halványan mosolyogva szemlélte az „idillt”, ami kibontakozott előtük. Mint aki éppen egy bohózatot néz a tévében.
- Mármint, ma angoloztunk volna nálatok és…
- Ugyan, ez még mindig megtörténhet – legyintett János. – Legkésőbb negyed négykor tuti elengednek minket, elmész koleszra a cuccodért, átjössz hozzánk, tanulunk, közösen vacsorázunk és az esti vonattal hazamész.
- Igazat megvallva, a hétvégét is kolin szoktam tölteni… - motyogta kissé zavarta Petőfi.
- Hogy mi? – fordult felé elkerekedett szemekkel Jani. – Ilyet lehet?
- Persze – mosolygott Sanyi.
- Miért nem jársz haza? Annyira messze azért nem laksz…
- Kicsit összekaptunk otthon – vont vállat Sándor. – Apám nem ebbe a suliba akart, meg alapból, nem ilyen pályát álmodott meg nekem.
- Mióta nem voltál otthon? – Aggódik? Miért aggódik ennyire érte? Nem, Jani csak simán ilyen aranyos és mindenkiért aggódik. Aranyos. Petőfi maga is megdöbbent, hogy így nevezte a fiút gondolataiban.
- Nyár közepe óta – felelte végül a kérdésre, mire János szeme döbbenten elkerekedett, majd Sanyi vállára tette a kezét. A göndör hajú fiút még így, az iskolai ingén keresztül is égette az érintése.
- Hozzánk bármikor átjöhetsz – mondta nagy komolyan Arany. – A nővérem ágya még mindig ott van a szobámban, pedig már egy ideje összeköltözött a férjével.
- Ugyan, nem szükséges… - akart tiltakozni Sándor, miközben vegyes érzelmekkel küzdött. Egyszerre érezte magát kényelmetlenül, mert nem akart a család terhére lenni és egyszerre volt mérhetetlenül kíváncsi. Vajon milyen János szobája? Milyen lehet vele együtt aludni? Mármint, egy szobában, nem egy ágyban, te jó ég, miért gondol ilyen félre érthető dolgokra és miért ennyire vizuális típus? Mondjuk, ennek már késő volt, a kép örökre a fejébe égett.
- Dehogynem! – vigyorgott János. – Anya tegnap annyi káposztalevest csinált, hogy akár az egész honvédségnek elég lenne és ha nem jössz át, nekem kell megennem a te adagodat is és akkor kövér leszek, nem fogok tudni jól teljesíteni tesin, ezzel lerontva az átlagom, és akkor mondhatom, hogy mindenről te tehetsz.
- Érzelmileg zsarolsz?
- Nade Petőfi úr, ezek kemény vádak. Inkább azt mondjam, hogy sovány vagy, mint egy gereblye?
- Karcsú, mint egy nádszál.
- Azért egy-két deka izom nem állna rosszul – kacsintott Jani, mire Sanyit furcsán megborzongott és megfogadta, hogy mostantól rendesen fog étkezni.
- Gerlepár, gyertek! – szólt oda hozzájuk Babits. Mindenki az ajtónál tolongott, úgy látszik, a takarító megjelent megmenteni őket. Nem a csinos szőke, hanem az idősebb ősz hajú. – Bár, ahogy elnézlek titeket, inkább be kéne zárni titeket még egy órára… Te, Karinthy, írd már fel, hogy Love Hotel.
- Hogy mi? – kiáltott vissza Frici már a folyosóról.
- A „Meggazdagszunk” ötletekhez, Love Hotel! – kiáltotta hangosabban Babits. – Nyitnánk egy hotelt, ahol mindenki tudna szobát bérelni, ahol hempereghetnek. Lenne ott óvszer, szexjátékok meg minden ilyesmi.
- Ilyen létesítmény már van, Bisi – ábrándította ki Ady.
- Persze, akarj csak lelombozni, hogy aztán ellopd az ötletet – morogta Babits.
- Csak igazat mondtam – vont vállat Endre. – Nem mellesleg, szerintem járatosabb vagyok ebben a szeressük szemtelenül-szüntelen szeretőnk témában.
- Bakker, Bisi, már Endre is ilyeneket mond!
Azzal a bolondok háza folytatódott, Jani és Sanyi nélkül. Petőfi pakolni kezdett, János pedig megvárta, míg szöszöl. Nem tud elmenekülni előle. Miért akarna elmenekülni? 
- Akkor, számíthatunk rád este? – kérdezte mosolyogva Jani, Sándor pedig úgy érezte, hibát követ el a következő lépésével. A nála kissé alacsonyabb fiú szemébe nézett, aki kissé zavartan állt egyik lábáról a másikra.
- Igen.