Tízek Társasága

Tűzvész, egy depresszív avatás árnyai és a Nyugat hajnala

„Álmomban csónakon futottam
És kihajoltam
Tizenhat éves voltam
És csónakom fehér vízen szaladt
láttam egy várost a víz alatt…”
- Frici, jól vagy? Frici? – hallott egy hangot. Frigyes kinyitotta a szemét és sötét tekintete álomtól ködösen viszonozta Kosztolányi aggódó pillantását. Csak álmodta. Mit is álmodott? Az íze még mindig ott volt a szájában és valami furcsa béke illúzió táncolt benne tőle. Hiszen itt van Izabella, tesi van és ő éppen most kelt fel a kondiban egy torna szőnyegen. Miért is kellene nyugtalannak lennie? Mi elől menekült az álmába? Körülötte még Babits és Juhász Gyula tesped, bár próbálják eljátszani, hogy törit tanulnak, igazából csak unottan nyálaztak a könyv felett.
- Jól vagyok, csak bealudtam – ült fel Frici.
- Nem volt elég végig viszolygó hangerővel kísért virrasztásra késztető horkolásod a hálónkban? – kérdezte Babits. – Komolyan, egy rézágyú hozzád képest fuvola.
- Megszólaltál, Babits Bihály? – védte be Karinthyt Kosztolányi mosolyogva. Ő nem mellesleg visszatért matek leckét másoláshoz Juhászról, továbbá, mint Misi szobatársa elég jól ismerte annak orrának orgona sípjait.
- Hé, ez aljas rágalom, nem igaz, hogy alliterálva beszélek! – tiltakozott Misi, mire Juhász kinyitott egy apró noteszt és olvasni kezdte.
- „Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem” – olvasta fel. – Ezt részegen mondtad – tette hozzá az információt, majd lapozott. - Bús donna barna balkonon mereng a bíbor alkonyon. Ki reagál így, ha látja Petőfit cigizni a balkonon? Oh, ez így rímelt – lapozott. - Borzongó bús bolyongó baráttalan bolond. Így pedig az igazgatót szidtad, amiért egy hónapra elvonta a kimenőnket.
- Jó, talán egy kicsit igaz, de nem annyira! – kötötte az ebet a karóhoz Misi, majd a kimenő megvonásról eszébe jutott valami. – Apropó, Frici, minden megoldódott otthon?
- Mármint? – kérdezte Frigyes, mintha nem értené a kérdést. Még csak most kelt fel. Nem akart még a hideg valósággal foglalkozni. Legszívesebben azonnal visszamenekült volna az álmaiba, az alvás rejtekébe, ahol bármi megtörténhet, ahol a mesék igazak, ahol a világ boldog. Elkeseredetten próbálta magában felidézni álmának töredékeit, hogy legalább abból erőt meríthessen ehhez a beszélgetéshez, amit úgy kívánt, mint vegán a marha pörköltet.
„És láttam erdőt a levegőben
És láttam kísértetet lepedőben.
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.”
- Tudod, a kimenő nélküli kimenőnk ügye – mondta Misi, aki valószínűleg az éppen felkeltség állapotára fogta barátja reakcióját. Sose érezte igazán, mikor tépi ki valaki lelkének csúf darabjait egy-egy szavával. – Petőfi intézett nekünk hamis szülőiigazolásokat és beadta, hogy rábíztuk, csak elfelejtette leadni, de akkor is hepaj lett belőle. Mondtad, hogy van valami feszült fennhangú fordulat közted és a faterod közt.
- Feszült fennhangú fordulat… - írta le egyből Gyula. 
- Minden rendben – vágta rá Frigyes. – Minden megoldódott.
- Na, annak örülök – vigyorgott rá Misi. – El tudod magyarázni ezt a témát? Te már előrébb vagytok ebben a nyomorult tárgyban…
Frici sóhajtva kezdte el magyarázni az ember fejlődés történetét. A tűz felfedezését magyarázta, mire fájdalmas emlékekkel telt meg a feje. Látta az apját. Látta a műveit. Azt a rengeteg félte őrzött jegyzetet, feljegyzést, dátumot és elvetett szót, amit mind gondosan megőrzött. Látta a lángokat is. Szinte hallotta az apja kiabálásait. Az ő fia, neki, Karinthy Józsefnek, a tisztviselőnek a fia, honnan veszi egyáltalán az ötletet, hogy éjszaka kicsapongó életet éljen, majd részegen állítson be a kollégiumba? Mi lehet ennek az oka? Az ő nevelése ugyan nem! Biztosan a könyvei, azok az elzüllött gondolatok! Hát elégette őket. Az ő fia nem holmi forradalmi költő, ki a szabadságnak és szerelemnek él, az ő fia fontos ember, komoly fia.
„És kinyujtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam.”
- Mi a baj? Úgy elbambultál… - szólította meg óvatosan Kosztolányi, aggodalommal a hangjában.
- Persze, se… - kezdte Frici a megnyugtató mantrát, ami félig önmagának is szól, mikoris…
- Easy Ridder, öcsééééém!
Az ordítás a folyosóról jött és a konditeremben egy pillanatra megállt az idő, minden mozdulat, súlyemelés és lecke másolás, majd egy szemrebbenés múltán már mindenki az ajtóban termett, hogy utána járjanak ennek a furcsa hangnak.
- A Rabustya üssön meg, hogy a pina partba fogod ezt megállítani, te őrült? – ordította Móric, aki a kurjongató Petőfi mögött ült a konyhásnénik kordélyán, ami hatalmas sebességgel gurult végig a tornaterem felé vezető folyosón. Arany kipirulva loholt utánuk, levegőért kapkodott, valószínűleg már egy ideje szalad.
- Min… Mindjárt meg… állítom – támaszkodott a térdére Jani lihegve. – Addig… Pró…báljatok… fékezni…
- Nem tudom, hogy keell! – rikkantotta Petőfi, egy szemernyi kétségbe esés nélkül a hangjában.
- János, takarodj az útból! – ordította Csokonai, aki a következő guruló szekéren érkezett, nyomában a Janihoz hasonlóan lihegő Kölcseyvel. Arany éppen, hogy csak ki tudta kerülni a felé száguldó szekeret.
- Én vagyok a világ uraaa! – ordította Csokonai.
- Basszus, nehogy utolérj minket! – kiabálta Petőfi, ahogy a két szerelvény vészesen közeledett egymáshoz. Jókai úgy nézett ki, mint aki abban a pillanatban ki fog engedni egy népes rókacsaládot ajkai közül. Aztán egy hatalmas bumm és a két szerelvény egymásnak puffant. Igazából, addigra már egészen lelassultak, hát nem lett belőle nagy baj, viszont Csokonai olyan röhögő görcsöt kapott, mikor Móric lehányta, hogy arról meg lehetett volna festeni a káosz festményét.
- És még minket mondanak hangosnak – morogta az orra alatt Kosztolányi.
- Te szoktál is hangos lenni. Meglehetősen kedvemre valóan – somolygott Frigyes, mire Dezső teljesen elpirult.
- Azért te sem vagy éppen egy halk háttérzümmögés a fujtatásoddal – tiltakozott édesen. Frici csak halványan elmosolyodott és összeborzolta a fiatalabb fiú haját. Olyan aranyos. Olyan gyermeki. Kifejező az el-elpirulásaival, a mosolyától megolvad a világ, nevetésétől pedig egészen szépnek, világosnak tűnik. Ha egyszer-egyszer komolyan szól, az nemeshez és úri fiúhoz méltó. Talán azért veszekedett vele folyton? Mert irigyelte? He így is lenne, ezt magának se ismerné be soha. De valahol mégis. Kosztolányi családja nemes vérvonal, nem csak amolyan felkapaszkodott emberek, mint a Karinthy család. Gazdagok és előkelőek. Valószínűleg a fiút költészetre tanították, buzdították, míg neki… Neki elégették a verseit…
„De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt.
S acsarkodva téptem az eget
És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.”
- Jani, mégis mi a fene történt? – kérdezte a szelíd fiútól Misi, aki most már Kölcseyvel együtt ott lihetek a konditerem ajtónál és bölcsen kimaradtak a tornatanárok fejmosásából. – Mármint… Mi művelt titeket ily művészi mutatványt mutatni?
- Ééés, a mai napon ez a második, Bisi – írta egyből Gyula. Misi olyan csúnyán nézett rá, ahogy csak Atira szokott. – Még három és megdöntöd a saját rekordod….
- Avatásra feladat – felelte még mindig kissé kifulladva János, elejét véve annak, hogy Babits csúnya módon el kezdje felemlegetni barátja rokonságát. – De csak egy videót kellett volna csinálni, ahogy ezzel végig megyünk énekelve a sulin. Ezzel szemben…
- Ez a kettő barom… - lihegte Feri. – Ezért minimum beírást kapunk. Vagy egyenesen az igazgatásra visznek minket. Istenem, ki fognak csapni…
- Ugyan már, Istennek ehhez vajnyi köze van – legyintett Ady, aki mindig ott volt, ahol a káosz kitört és ahol a hangzavar a tetőponton volt. Ha lányok is voltak arra, akkor valószínűleg ő okozta a káoszt és a hangzavart. – Csak simán idióták.
- Te nem hiszel Istenben? – kérdezte döbbenten Kölcsey, mintha ezt elképzelhetetlennek tartaná.
- Hiszek hitetlenül Istenben – legyintett Ady. – Nem túlzottan érintett meg.
Kölcsey kinyitotta a száját, becsukta, majd újra kinyitotta. Elpirult és inkább a távozás mellett döntött, mintsem hogy vissza merjen vágni Endrének.
- Gyerekek… Mi csináltunk eddig bármit is? – kérdezte lassan Mihály, miután megragadta Janiék mondatának lényegét.
- Nem igazán… - motyogta elgondolkozva Izabella.
- Egyáltalán, kikkel vagyunk? – kérdezte halkan Juhász Gyula.
- Ve… Velem vagytok… - hallottak egy félénk hangot a hátuk mögül. Megfordultak és egy igen ijedtnek tűnő József Attilát láttak toporogni. Babits arca egyből elborult, amit Frigyes nem igazán tudott hova tenni. Neki személy szerint nem volt semmi baja a pöttöm sráccal, sőt, egyszer ebédnél egész jól elbeszélgettek
- Na nem, tökalsó, én veled nem – mondta Misi ingerülten.
- De… A kiírás a falon… - tiltakozott Ati. – És… Ő is velünk van… - mutatott Adyra.
- Én? – döbbent le Endre. – Ilyen nyomikkal, mint ti? Majd ha fagy!
- De a feladatokat együtt kellene csinálnunk és… - tiltakozott Ati, de valahogy senki sem akarta meghallani.
- Egyet értek, Endre, szerintem se lesz ez így jó – mondta Babits. – Nem dolgozom együtt holmi dupla keresztnevű kis senkikkel, vagy felfújódott hólyagokkal.
- Jó, akkor lebetegszünk mind a gólyaavató napjára, jaj, az a hascsikarás, pont ezen a szent és kihagyhatatlan napon tört rám, aztán kész – bólintott Endre.
- De… Ez fontos lenne valahol, nem? – kérdezte óvatosan Kosztolányi. – Nem mintha annyira meg akarnám alázni magam az egész suli előtt, vagy játszani akarnám az eszem, de azt hallottam, ez hatalmas buli és utána after party is van…
- Akkor az afteron tali, Izabella – kacsintott Endre és ellibegett. Frigyes visszafojtotta a késztetést, hogy megfogja barátja kezét (milyen furcsa ezt már csak így gondolatban kimondani!) és, hogy a kacsintásért kiherélje ezt a kanos alakot.
- Jó, akkor ezt megbeszéltük – fordult feléjük indulatosan Babits. – Az avatás napján senki nem jön suliba. Ha gyanús lenne, akkor pont azért betegedtünk le, mert együtt csináltuk a feladatokat, és mert egyikünk beteg volt, ezért mind lebetegedtünk.
- Oké – egyeztek bele mind, bár Ati arca falfehér volt, Frigyes pedig furcsán hallgatag. Ő nem hiányozhat a suliból ilyenek miatt. Viszont nem is fog senkit magával terhelni. Ezt még simán kibírja.
- Oké, most, hogy ezt megbeszéltük, én megyek vissza törizni – mondta Mihály.
- Dezsi, mi befejezzük a matekot? – kérdezte Gyulus.
- Igen – mosolygott rá Izabella, majd kérdőn Frigyes felé fordult. – És te? Mit csinálsz?
- Összeszedem Sanyiékat – vont vállat Frici. – Voltam egy elsősegély tanfolyamon, aztán úgy tűnik, rájuk fér.
- Rendben – biccentett Izabella, bár úgy nézett rá, mint aki egy pillanatra se szeretné szeme elől téveszteni barátját. Még neki se merte elmondani, hogy ír, sem azt, ami az apjával történt. Miként is merné? „Ostoba firkász vagy, nem író! Azt hiszed, a verseid érnek valamit? Véletlenszerű szavak egymás után csupán, semmi több, szóval ne szállj el magadtól! Tanulj! A verseid nem érnek semmit…” – túl régóta hallgatja ezeket a szavakat ahhoz.
Inkább nem is mondott semmit, csak halványan mosolygott és odasétált a rosszul lévő Mórichoz, akinek Csokonaival kellett büntetésből óra végéig plankelnie. Sanyi az udvaron futott, mert ő még a tanárnak is visszaszólt. Már mind a ketten remegtek.
- Hogy… Hogy kell udvarolni egy nőnek? – kérdezte Jókai lihegve, kissé zöldes arccal.
- A legjobbat kérdezed, drága barátom – vigyorgott rá vörös fejjel Csokonai. – A lényeg az, hogy direkt legyél. Csapj a seggére, dícsérd a kebleit.
- Ne… Nem tudom, hogy ez mennyire… menne… - nyögte Mór.
- A, előbb az a pina partos dolog szerintem egész jó volt – felelte hasonló stílusban Csokonai. Ezen összenéztek, elkezdtek nevetni, majd a földre estek és fetrengve röhögtek tovább. Frigyes csak csendesen állt és inkább nem szólt hozzá a beszélgetésnek. Nem is volt első segély vizsgája. Behúzódott egy sötétebb sarokba és felsóhajtott. Ő be kell, hogy jöjjön az avatás napján. A többieket nem húzhatja magával. A hazugságukat ő megerősítheti majd… Pár előfeladatot meg is csinál, amit megtud, hogy ne legyen túl feltűnő…
Keserűen elmosolyodott. Azt hitte, a gimis élet más lesz. Önállóbb lesz, főleg így, hogy még koleszos is. Olyan iskolába jött ugyan, mit apja választott neki, viszont eddig neki is tetszett, sőt, még Kosztolányival is közelebb került. Megcsókolhatta. Ha behunyja a szemét, még mindig érzi azt a mámorító érzést, amit a fiú puha ajkai okoznak. A fiú dezodorának illatát bármikor fel tudja idézni, az őszi szélbe gyakran belehallja a hangját.
Viszont tudja, hogy sosem lehetnek teljesen, fedetlenül boldogok. Hogy mondhatná el, hogy ő verseket és hasonlókat ír? Novellákat, regényeket és komédiákat? Meg se tudja a nagyját mutatni, hiszen el lettek égetve. Továbbá haza sem mehet bemutatni kedvesét, hiszen… Az anyja még csak csak elfogadná, de az apja nem.
Az álmának jó íze végképp eltűnt a szájából.
„Ordítva felébredtem
Hát a mellemet martam,
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér –