Tízek Társasága

Vihar

- Te jó ég, Jani, te jó ég, ez most lesz és én, te jó ég – járkált fel-alá Arany János szobájában Sándor. A januári fiú teljes gyomor györccsel küszködött, tökéletesen ki volt akadva és úgy dobogott a szíve, mint aki Maratont futott, miközben János kissé fancsali képpel hevert az ágyán.
- Nem értem, miért izgulsz ennyire – mondta Jani, miközben macskaként nyújtózkodott egy kicsit. Péntek délután van, holnap van a Novemberi Előadás és ünnepség sorozat, amikor is Petőfi először fellép. Jani egész nap az osztály standjában fog sütiket meg karkötőket árulni Poe és Virginia Woolf társaságában. Igazából egyikkel se volt baja, de a nap végére lehet, fel fogja vágni az ereit mellettük. Vagy másoknak fogják felvágni az ereit. Megfontolandó, megfontolandó…
- Miért nem érted, hogy izgulok? – torpant meg egy pillanatra Sándor, mire Jani lustán kinyitotta a szemét, miközben fejében már egy ballada szerkezete kezdett körvonalazódni. Lenne benne egy varjú, hiszen Poe mindig azokkal jön. „Kár volt kár, hess madár!” Ez tetszik.
- Mert láttam, hogy gyakorolsz – vont vállat a fiú, miközben Sándor ideges alakját nézte. – Hallottam, mennyit tanulod a hangsúlyt és még nekem is felmondtad. Szerintem jó lesz.
- Mi? – Sándor arcára tökéletes döbbenet ült ki, majd elpirult, miután elmosolyodott, de ezt János nem látta, mert a plafont fürkészte elgondolkozva.
- Igen – folytatta a monológját. – Késő estig fentmaradtam veled, kihagytam miattad a sorozatom új részét és mindenbe belekötöttem, amibe csak tudtam. Szerintem nagyon jót fogsz alakítani és ha élvezhető lesz az a szar darab, akkor az csak neked lesz köszönhető, meg talán Williamnek. Már alig várom, hogy lássalak titeket szerepelni…
- Kicsi a rakás! – ugrott a fiúra Sanyi, majd vigyorogva elkezdte csikizni az alatta fekvőt.
- Héé! – tiltakozott a bánásmód ellen Arany. – Neee, a hasam nagyon csikis! Ne! – sikította könnyes szemmel nevetve. A csikizés abbamaradt és összenéztek Sanyival. Sanyi felette térdel, ő pedig kissé felcsúszott pólóval, könnyes szemmel fekszik alatta. Alapból vörös arcába csak még több vér szökött, mikor Sanyi közelebb hajolt hozzá.
- Ezt azért kaptad, mert zavarba hoztál, na meg már túl komoly fejet vágtál. Jobban áll, mikor nevetsz, aranyom – suttogta vigyorogva, fenyegetőnek akarva tűnni Sanyi. – Még soha senki nem mondta, hogy jó leszek valamiben, Jani… Szóval… Köszönöm.
- Gyakran köszönöd meg úgy a dolgokat, hogy letepered az illetőt? – csipkelődött Jani.
- Miért, hogy köszönjem meg, csókkal? – dobta vissza a labdát Sanyi, miközben vigyorgó arca csak még közelebb került Janihoz. Már szinte összeért az orruk. Jani már csukta be a szemét és várta az elkerülhetetlent. Várta? Mi? Mit? Hogy Sanyi megcsókolja, miközben rajta fekszik az ágyán?
De már érzi a csiklandizó leheletét…
- Kész a vacsora! – kiáltott fel Arany édesanyja, mire Jani szeme egyből felpattant. Tekintete összekapcsolódott Sanyi döbbenettől elkerekedett barna szemeivel, mintha a másik csak most realizálná, mit is csinált, egyből elhúzódott.
- Ohm… Bocsánat, azt hiszem. Nem akartam ennyire az intim zónádba hatolni – nyögte Sanyi már az ágy másik végéből. – Mármint… Koleszon sokszor történnek hasonlók. Tudod, egymásra ugrások meg ugratások…
- Ja, persze, tudom, hogy csak ugrattál és simán csináltok ilyeneket – próbálta elviccelni a dolgot Jani, de közben szívébe bele-beleszúrt valami, amit nagy eséllyel féltékenységnek neveznek, esetleg irigységnek, ő viszont „semminek” keresztelte el magában.
- Nem igazán – túrt göndör hajába Sándor zavartan. – Mármint, én nem szoktam csinálni… Meg a többiek se nekem. Általában csak látom, mikor visszaérek melóból.
Jani szíve furcsán nagyot dobbant erre. Összenéztek, majd vöröslő fejjel ültek az ágy végeiben, minél messzebb a másiktól, maguk se tudják igazán, hogy miért. Valamit mondania kellene. Tényleg, miért most szeppent meg ennyire? Szóval ez… Tényleg… Jelentett valamit?
Meg akarta kérdezni, mi volt ez. Tréfa? Játék? Kötözködés? Vagy esetleg….
- Jani, én… - akart volna mondani valamit Sanyi, de ekkor Jani anyjának kiáltása ismét félbeszakította a már majdnem visszaállt idilt.
- Fiúk, gyertek vacsorázni! Ha kihűl, már nem lesz olyan jó!
- Megyünk! – kiáltották vissza a fiúk, azonban még egyszer összenéztek. Sanyi zavartan túrt kócos göndör hajában, miközben már nem csak azon stresszelt, hogy mi lesz a fellépésen, de azon is, mikor fognak visszatérni oda, ahonnan most elindulnak. Fognak erről beszélni valaha ismét? Ő szeretne róla beszélni? Arról, ami történt?
Mert mi történt? Nem tudja, de egy biztos, teljesen összezavarodott. Lángolt a feje és az ujjai, ahol Janit megérintette. Meg te jó ég, aranyomnak hívta. Aranyomnak! És a látvány! Ahogy János haja szétterül a zöldhuzatos párnán, ami csak jobban kiemeli a szeme színét. Azok a zöld szemek… Könnyesen csillognak rá, mint harmatcseppek a Napfelkelte fényében, miközben a fiú arca olyan élettel teli, olyan elragadó, mint a virágzó fák illata tavasszal és ő, akár egy méhecske, legszívesebben beleszállna ebbe az illatorgiába, elveszne benne. Az alatta fekvő, lihegő, felcsúszott pólójú, csillogó szemű Arany János látványát még egy autóbaleset se radírozná ki soha a fejéből. Legszívesebben falbaverte volna a fejét, hátha agyrászkódást kap és minden visszaáll a normálisba.
Az este azonban saját testi épségének roncsolása nélkül folytatódott, még ha nem is úgy, ahogy szokott. Nevetgélt Jani apjának anekdotáin és dicsérte anyukájának főztjét, viszont minden egyes alkalommal, mikor összenéztek Janival, elkapták a tetkintetüket a másikról. Vajon János szégyelli, ami történt? Biztosan. Nem szereti, ha ennyire közel kerülnek hozzá és ő ezt tiszteletlenül figyelmen kívül hagyta. Miért? Miért nem érdekelte más, csak… Nem, ezeket a gondolatokat jobb nem végig futtatni.  Vacsora után is, bár ugyanúgy beszélgettek, de valami más volt. Sanyi nem mert János ágyára ülni és Jani se hívta maga mellé. Este talán mind a ketten csak tettették az alvást, maguk se igazán értették, miért. Talán csak egyikük se merte felhozni azt, amit a másik sem.