Tízek Társasága

Egy kis Pilvax előtti közjáték

- Jókai, tényleg, csak két kávényit adj! – kérte Petőfi.
- Nem – makacsolta meg magát barátja. Sándor tudta, hogy neki nem tud sokáig ellenállni jó barátja, akivel nyáron ismerkedett meg Pápán egy nyári táborban.
- Na, tényleg csak egy két ezer forint – nézett rá cica szemekkel Sanyi.
- Előbb még csak ezer ötszáz volt! – méltatlankodott Mór.
- Gondoltam, nincs ötszázasod, szóval csak ezresekben tudnál adni – vont vállat Sándor.
- Jókai, máshol sétáltasd a csóró haverjaid, köszi! – kiáltott oda nekik Csokonai. Misi hihetetlenül unszimpatikus volt így második látásra. Pedig állítólag a C-sek jó fejek.
- Petőfi úr, ha kérhetem, fáradjon a saját termébe, én éppen osztályfőnökit próbálnék tartani – szólt rá Horger Antal úr, az iskola egyik legrettegettebb tanára.
- Igenis, Antal úr! – hajolt meg felé színpadiasan Petőfi, mire Jókai barátja csak a szemét körözte.
- Óra után folyosón beszélünk – morogta csak Sanyinak hallhatóan, az pedig boldogan ment át a saját termükbe.
- Örülök, hogy Ön is kegyeskedik megtisztelni minket jelenlétével, Petőfi úr – köszönt neki egyből cinikusan az osztályának királya. A férfit mindenki csak Arisztotelésznek hívta, igazi nevét még senki se hallotta. Harminc és a halál közötti, fiatalos férfi volt, mégis, a felsőbb évesek pletykái alapján szigorú. Čapek valami olyasmit is mondott, hogy Arisztotelész olyan öreg, hogy még Platón is tanította, miközben a dinoszauruszokkal fociztak, de ezt azért valahogy Petőfi nem tudta elhinni.
- Elnézést kérek a késésért, Arisztotelész úr – morogta Sándor. Már ment volna a helyére az utolsó padba, mikor látta, ott már valami olasz gyerek ül.
- Bocsi, húztunk és én húztam ezt a helyet! – tette fel védekezőn a kezét az olasz srác.
- Igen, az én osztályomban érvényben van a Szamárpad kifejezés – mutatatott egy a katedra és az ablakok közti asztalra Arisztotelész. – Kérem, üljön ide, Petőfi.
- Dehisz amellett a csaj mellett van hely! – tiltakozott Sándor egy furcsán régies ruhákat hordó alakra.
- Nem érdekel a hisztije -mondta Arisztotelész. – Szóval, mint említettem, az érettségi hihetetlenül közel van, bár önöknek soknak tűnhet az a négy év…
Petőfi ledobta magát a padba és csendben puffogott. Nem figyelt a tanárra, inkább az osztálytársait nézte. Egy kölyök képű srác bamba arccal figyelte az osztályfőnököt, mellette egy szláv vonásokkal rendelkező lány bőszen jegyzetelt minden szót. Babits, akit már látásból ismert, nagyon csúnyán nézett a kölyök képű gyerekre és mikor Arisztotelész nem figyelt, papírgalacsinokkal bombázta, de a kölyök képű annyira bambult, hogy fel sem tűnt neki.
Petőfi megunta a többiek figyelését. Ásított egyet és kényelmesen elfeküdt a táskáján. Valahogy… Csak Jani volt a fejében. Már jó rég óta nem kért pénzt senkitől. Talán ki kellene békülnie az apjával és akkor nem kellene egyedül fizetnie a tandíjat meg a koleszt. Na igen, arra neki nincs idegzete.
-… Továbbá, nem tűrjük iskoláink tanulóinál a ponyvaregények olvasását! – csapta meg a fülét az ofő egy mondata. – Ezeknek káros gondolatai rossz hatással lehetnek önökre. Mellesleg, felesleges is, hiszen a tankönyvek olvasásán kívül másra amúgy se lesz idejük.
- Elnézést, uram! – jelentkezett a régies ruhákat hordó csaj. – Mi számít ponyvaregénynek?
- Nagyon jó kérdés, Szapphó – mosolyodott el hidegen Arisztotelész. – Minden olyan mű, ami nincs rajta az irodalmi listán, melyet a könyvtárban megtekinthetnek. Ezzel kapcsolatban még szeretném felhívni a figyelmet, hogy az iskolaújságba minden osztály köteles kiállítani egy személyt, továbbá egy diák önkormányzatost.
- Várjon, ezt értsük úgy, hogy nem olvashatunk akármit? – csattant fel Sanyi feldolgozva az előző mondat értelmét.
- Gratulálok, értelmezni tudott egy mondatot – felelte Arisztotelész.
- Dehisz ez… - tiltakozott volna Petőfi, de a tanár a szavába vágott.
- Azzal, hogy ebbe az iskolába jött, Petőfi úr, elfogadta a feltételeit. Vagy megszokik, vagy megszökik.
Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Sándor visszaengedte a fejét a padra, Arisztotelész pedig tovább beszélt.
Mikor megszólalt a csengőt helyettesítő zongora szólam, Petőfi szinte kimenekült a teremből. A folyosón egyből Jókait akarta keresni, de valahogy Janinál megakadt. A fiú visszafogottan nevetett valamin, amit egy roppant hangosnak tűnő fiú mondott.
- …És akkor leestem a színpadról, bele a csaj ölébe – mesélte a nagy hévvel a történetét a hangos ficsúr. – Még most is érzem a pofona és a sikolya erejét.
- Ez igen, Will – jegyezte meg Jani.
- Nem nagy cucc, én is színészkedtem egyszer-kétszer – karolt bele Aranyba Sándor.
- Sanyi! – mosolyodott el Jani. Ettől a mosolytól Petőfi érezte, elpirul a füle. Te jó ég, mintha egy téli napsugár lenne. Egy kicsit meg kellett ráznia a fejét, hogy visszatérjen a folyosóra a festői, költői tájból, amit ez a mosoly egyetlen pillanat alatt lefestett elé.
- Milyen volt az osztály főnöki óra? – kérdezte Arany.
- Semmi nagy cucc – felelte Petőfi. – Utál az ofő.
- Engem is a mienk – sóhajtotta egy ismeretlen fiúcska a hátuk mögül.
- Józsi, mondtam már, hogy csak te veszed magadra – körözött a szemeivel Jókai.
- Attila vagyok – morogta a fiúcska, aki alig nézett ki hetedikesnek magasságra.
- Én meg William – nyújtott neki kezet a nagyhangú alak, miközben mindenkire egy megnyerő mosolyt villantott. Komolyan, ez olyan tipikus „leolvasztom rólad a bugyit” mosoly, miért használja fiúkon?
- Örvendek – fogadta el a kezet Jókai, majd Józsi is… Vagy Ati is…
- Te is színész vagy? – fordult most Will Petőfihez. – Akkor találkozunk a színházban? Állítólag a sulinak van egy hatalmas terme rá.
- Ah, túl jó lennék oda – vigyorgott „szerényen” Sándor. Igazából csak nem lenne rá ideje a diákmunka közben.
- Nálam nem jobb – vigyorgott vissza Will.
- Fogadunk? – kérdezte Petőfi.
- Mennyiben?
- Kettőezer forint. – Hallotta a háta mögött, Jókai a homlokára csap. Ha ő nyer, akkor délután tudja fizetni Arany kávéját. Vagy legalábbis később vissza tudja adni neki.
- Állom – csapott a kezébe William. – Holnap lesz a válogatás a Novemberi mindenszenteki előadásra. Az, amelyikünk kapja a főszerepet, nyer.
- Mi van akkor, ha egyikőtök se kapja meg? – kérdezte Jókai.
- Olyan nincs – vigyorgott William. Csengettek. – Gyere, Jani, ne késsünk el, mint egyesek!
- Oké… - motyogta megszeppenve Arany. Kislisszolt Petőfi keze alól, akinek csak ekkor tűnt fel, hogy a beszélgetés alatt végig a fiúba volt karolva. Idegesen kifújta a levegőt és Jókai minden tudó pillantására ügyet sem vetve visszamasírozott a Szamárpadba.
Holnap megmutatja ennek a harisnyás majomnak, melyikük is a jobb színész! De addigis… Még lesz egy kávézása Janival. Egy kávézás, amibe lehet, jobb lett volna nem belekezdeni…