Egy Léda Története [ ouat Pán ff]

Valami új

Pontosan emlékeztem merre kell menni. Egész úton az kívántam hogy figyelmeztetni tudjam a fiúkat.
Többször is mondtam magamban, hogy Menjetek el onnan.
Úgy éreztem mintha sikerült volna. Nagyon reménykedem benne hogy így történt. 

Mikor oda érkeztünk, senki sem volt ott csak néhány letaposott fű utalt arra hogy itt járt bárki is.
-Itt nincs senki.- pofozott fel Regina. Kikötött egy fához, elővarázsolta a védő kört és leült a többi mellé.

Boldog voltam annak ellenére, hogy egy fához voltam kötve. Felnevettem, már nem is tudom miért. Ennek sem volt hangja, de ugyan úgy összeroskadtak mint az ordításnál.
Nem értettem mi történik, de élveztem látni a szemükben a kétségbe esést.
Az élvezettől hajtva megemeltem a kezem, ami kivált a kötélből amivel oda kötöztek. Olyan volt mintha egy pillanatra szellem lettem volna. Meglepődve néztem a kiszabadult kezem.
-Hogy kötötted meg azt a kötelet, Regina!- kiáltott rá Zörgő, félelemmel a hangjában.
A Zordon fél egy gyerektől?
És az a gyerek én vagyok? Hűh ez jól kezdődik.
-De én ezt megkötöttem.- jött a körhöz.

Állj meg, neki címezve a gondolataimat. Azonnal megtorpant a nő.
Hatástalanítod a védő varázst, gondoltam Zörgőre.
Mindenki más ott maradt a helyén, uraltam a helyzetet.
A legnagyobb varázserővel rendelkező embert az akarom alá vontam.
Kiszabadultam. Az erdő felé vettem az irányt gúnyosan vissza néztve rájuk.
-Sok sikert a fiú megtalálásáért.- aztán eltűntem.

Órákig járkáltam az erdőben.
Az események gyorsaságában nem is vettem észre hogy egész nap nem ettem semmit ráadásul már besötétedett. Erőtlen voltam.
Pán, koncentráltam a fiúra majd elhagyott az erőm.

Felébredtem.
Még nem ültem fel. Azon gondolkodtam hogy mi történhetett a Storybrooke-iakkal. És az hogy csak ők hallották a nevetésemet és az ordításomat. Az egész annyira ellent mondó volt.

-Na végre álomszuszék.- jött be Pán vigyorogva.
-Mit mondtál tegnap nekem?- próbáltam fel kelni.
-Mi van?-
-Miről beszélgettünk?-
-Arról a napról amikor a pataknál voltunk.-
-Ahj. Fogalmad sincs mennyire örülök neked.-
-El tudom képzelni.- vigyorgott.
-Te tudsz arról hogy esetleg a magamfajtának lehetnek fura képességei. Mondjuk olyan hogy a másik halja az egyik gondolatát.
-Nem tudok ilyesmiről. De egy lédának nagy a hatalma. Csak jól kell használnia. Amúgy Kate.-
-Igen.-
-Maradt még egy kis hús az ebédből. Nem volt szívem kidobni.- nyújtotta oda a tányért és felrántotta  a szemöldökét szemtelenül.
A régi Pán. Hiányzott a hideg szeme. Valahogy megnyugtatott.

Elvettem tőle a tányért.
-Mióta nem ettél?- kérdezte miután néhány perc alatt bekebeleztem a maradékot
-Tegnap óta.-
-Hű kitartóbb vagy mint azt gondoltam.-
-Miért mit hittél? Egy nyafogó kislány vagyok?-
-Én ezt nem mondtam.- mosolyodott el szemtelenül.
Csak a szemem forgattam, egy apró gúnnyal az arcomon.
-Hogy találtál meg?-
-A hangod a fejemben megszólalt. Aztán rád találtam, ájultan. Nem unod hogy állandóan összeesel?- nevetett.
-És te nem unod hogy mindig te találsz meg?- löktem meg a vállát. -Amúgy úgy érzem hogy tartozom egy magyarázattal. De cserébe én is kérek magyarázatot.-
-Attól függ hogy mit az a magyarázat.- nézett a szemembe.
-Megmondom mit látok a szemedben, ha te elmondod hogy miért mondtad azt amit mondtál akkor a pataknál.-
-Rendben.- nyújtotta a kezét. 

Megszorítottam, de ő csak összehúzott szemmel vigyorgott.
-Akkor haljuk.-
-Az nap nagyon furán viselkedtél. Nem tudtam hova tenni az pataknál történtek után. Odaültél mellém, a szemembe néztél és nehezemre esik kimondani de majdnem elvesztem benne. Olyan hideg, semmitmondó, tiszta de ködös. Soha sem láttam még ilyet. Talán egy kicsit meg is rémített. Most te jössz.-
-Nem jó velem üzletelni.- mosolygott kárörvendően.
Becsuktam a szemem. Mindent hallok a fejedből. Vagy elmondod vagy rátalálok, mondtam ki többször magamban, Pánra fókuszálva.
-Ez fenyegetés?- kérdezte összevont szemöldökkel.
-Miért, sikerült?-
-Rendben, most te győztél. De azt jegyezd meg hogy ebből nem lesz sok. Pán Péter mindig győz.-
-Akkor, hallgatlak.-
-Élvezted.-
-Mi van?-
-Azt kérdezted hogy miért mondtam azt hogy hazudsz akkor amikor közel voltam hozzád. Mert élvezted.-

Egy kicsit zavarba jöttem. Igaza volt. Azt mondtam magamnak hogy fura volt, de mindenre ezt mondom. Összeszűkült a gyomrom.
-Így volt?- mászott bele megint az arcomba. A szívem felgyorsult, ugyan úgy mint aznap, de nem löktem el magamtól a kiszámíthatatlan fiút.
-Lehet.- néztem a szemébe. És megint. Mint aki transzba esett. A szeme szikrázott, hűvös volt, érzelem mentes most viszont láttam valamit a benne. Olyan volt mintha azt akarná tudatni velem hogy legyőzött, már bele lát a lelkembe.

-Most mit látsz?- kérdezte.
-Egy olyan szemet ami úgy érzi legyőzött, és kiismert. De hagyom hadd higgye azt amitől a legjobban érzi magát.-
-Miért nincs így?-
-Talán van benne igazság de nem sok.-
-Nem győztelek le? Nem is sebesítettelek meg?- nézett gúnyosan.
-Nem, még nem.- felálltam. Gyere ha van merszed, gondoltam rá.

Elindultam be az erdőbe de Pán utolért. Megszorította a csuklóm és felrepült. A szememet összeszorítva, ragadtam meg a karját. Kinyitottam a szemem, de nem mertem lenézni. Pán arcát néztem aki láthatóan örült annak hogy nem bírom a repülést.