Az Olvasó (Befejezett)

Tizenharmadik fejezet

Szombat reggel kómásan vánszorogtam ki a szobámból.

Szerencsémre a szobám ajtaja csukva volt az éjjel, így Mázli nem tudott bemászni hozzám kinyírni, s Ricsi is gondosan visszavitte a játékait a szobájába lefekvés előtt. Tehát mindenféle esés és kelés nélkül sikerült a lépcsőt elérnem.

Lerobogtam mezítláb a konyhába.

- Papucs! – A mostohabanya villámló tekintettel nézett rám zöldség aprítás közben. Eléggé ijesztően hatott a késsel a kezében.

Kitöröltem a szememből a csippát. Lassan lenéztem a lábamra, melyről tényleg hiányzott a lábbeli. Álmosan beletúrtam a hajamba, majd visszaszenvedtem magam a szobámba. Mint egy reumás lajhár, előkerestem az ágyam alól a még névnapomra kapott papucsot, felvettem, és hasonló lelkesedéssel indultam le ismét, mint ahogy először tettem.

- Papucs! – ért utol a mostohám hangja a lépcső közepén. Automatikusan lenéztem a lábamra. Rajtam már volt.

Megvontam a vállam, majd folytattam az utamat lefele.

A lépcső lábánál találkoztunk össze az öcsémmel, aki hasonló állapotban volt, mint én.

- Boszi! – Együtt érzőn összeborzoltam a haját, mikor kartávolságba került.

Halványan felkacagtam.

Az illatfelhő, amibe ezek után belesétáltam, jelezte, hogy Merci már bent van az étkezőben. Egy gyors fintor szaladt át az arcomon mielőtt beléptem volna a szobába.

- Papucs?

Néha komolyan azt hiszem, hogy a mostohám csak ennyit tud mondani. Annyira rá van stresszelve erre a papucs témára, hogy az már ijesztő.

A biztonság kedvéért újra megbizonyosodtam róla, hogy van rajtam. Ki tudja, mi történhetett velük az elmúlt öt méteren. Rajtam volt, így álmosan bólintottam egyet, és helyet foglaltam.

A telefonom éppen akkor jelzett, mikor leültem a székre.

Gyorsan teletöltöttem gabonapehellyel a tányéromat, ami elém volt már készítve. Öntöttem bele még egy kevés tejet.

- Eve! Vidd ki azt a macskát az étkezőből. Ezerszer megmondtam már, hogy semmi keresnivalója nincsen itt! – rivallt rá a legkisebb lányára apám.

- De ő is éhes és a család tagja! – emelte az arca mellé a dögöt úgy, hogy mind a kettejük arcát láthassuk.

Szinte ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy az a fránya macska minden egyes szavunkat érti. Ártatlan szemeket meresztett a húgommal együtt a szüleimre.

Apu megadóan sóhajtott.

A mostohám érezve apám gyengeségét, erélyesen rászólt Eve-re, hogy vigye ki a macskát az előszobába, ahol amúgy a kajája van.

Eve és a dög is érezte a vesztét, így további szócséplés nélkül kivitte. Visszafelé már dúlva-fúlva trappolt, és foglalta el ismét a helyét pont akkor, mikor Ricsi is belépett a terembe.

Az első kanál reggelim megállt fél úton a levegőben. Döbbenten figyeltem, ahogy az öcsém apám leselejtezett papucsaiban csoszog egyre beljebb, és beljebb a szobában.

Én voltam, aki először észrevette őt, engem követett Eve, aki csillogó tekintettel összemosolygott velem, majd Merci, aki a telefon képernyőjének bámulásából pillantott fel egy pillanatra. Merci reakciója csak egy szemforgatás volt, de még a szemfülesek észlelhették a halvány mosolyt az arcán, amit a jelenet váltott ki belőle.