Az Olvasó (Befejezett)

Harmincegyedik fejezet

Reggel bedagadt szemekkel ébredtem, míg egy meleg test nyomódott a hátamnak. Lustán fúrtam bele az orromat a párnába, és mindent megtettem, hogy az ablakon beáramló napfény ne zavarjon a visszaalvásban.

Kávé illata terjengett a lakásban, és lassan bekúszott az orromba.

Várjunk csak! Kávé?

Hirtelen felültem, és nem érdekelt a szemembe nyilalló fájdalom. Kalapálló szívvel néztem körbe a számomra ismeretlen szoba berendezésein.

Mégis hol a fenében vagyok?

Mögöttem valami megmozdult, így ijedten fordultam meg, és találtam szembe magamat Pajtival, aki boldogan böködött meg az orrával.

- Te tudod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem suttogva a kutyámat, miközben belesimítottam a bundájába. Meglátva a sarokban álló széket, ami alatt a vizes cipőm éppen most áztatja teljesen gallyra az alatta lévő szőnyeget, emlékképek villannak fel előttem a tegnapi napról.

Egy gyors mozdulattal lerántottam magamról a takarót, és kiviharoztam a szobából. Mármint csak viharoztam volna, ugyanis a lábam beleakadt a földre lelógó takaróba, így látványosan elvágódtam a padlón.

Cifra káromkodás közben kiszabadítottam a lábam, majd újult erővel pattantam fel, és rohantam ki a szobából.

- Elmondanád, hogy... - tettem fel a kérdést kicsit kiabálva, majd egy hatalmas testnek csapódtam benn rekesztve ezzel a mondatom másik felét, és, melynek következtében ismételten elvesztem az egyensúlyomat.

Na, ne! Ehhez még korán van! Két perc alatt két látványos taknyolás még tőlem is soknak számít!

Szerencsére, az, amitől a legjobban tartottam, nem történt meg. Még azelőtt elkapott egy erős férfi kar a derekamnál fogva, mielőtt nagyobb lendületet vettem volna a padlóval való újbóli találkozáshoz.

- Papucs! – biccentett az ágy mellett várakozó és kényelmesnek tűnő lábbelik felé a mogorva alak.

- Ezt te sem gondolod komolyan! Ne legyél olyan, mint a mostohám! – válaszul csak felhúzta a szemöldökét.

- Neked is szia! – nézett rám továbbra is teljesen fapofával, míg még mindig az egyik karjával átölelte a derekamat.

Lassú mosoly kúszott az arcomra, és a jó modorról teljesen megfeledkezve a férfi nyakába ugrottam egy sikkantás kíséretében.

- Istenem, de hiányoztál! – automatikusan körém fonta a karjait, és viszonozta az ölelésem. Nem tudom, hogy mennyi ideig állhatunk így összegabalyodva, de én élveztem minden egyes pillanatát. Mélyen belélegeztem az illatát, és még jobban belefúrtam az orromat a válla és a nyaka közötti kis mélyedésbe.

Mikor már a lábaim kezdtek megfagyni a hideg járólapon, egyik lábamról a másikra kezdtem állni, míg a szabad lábamat a vádlimhoz dörzsölve próbáltam felmelegíteni. Mondanom sem kell, hogy minden igyekezetem hiába valónak bizonyult, és a hideg a lábamon egyre jobban felkúszott, mely halk vacogásra késztetett.

Érzékelve a szenvedésemet, engedett az ölelése erejéből, de ennek hatására én még erősebben kapaszkodtam belé. Nem akartam megszakítani azt a csodát, amire már oly régóta vágytam.

Egy elfojtott sóhaj következtében levezette a kezeit a combjaimhoz. Érintése lágy, és izgató volt, furcsa bizsergést idézett elő a gyomrom táján.

Majd egy határozott mozdulattal felemelt, én pedig önkéntelen reakciómban a lábamat is köré fontam. Így vitt el egészen a nappaliig, és ült le velem egy kopott kanapéra.