Az Olvasó (Befejezett)

Huszonkilencedik fejezet

Andival, a szomszédommal szemben ültem egy kávézóban, és a gondolataimba merülve kevergettem a forró csokimat sok tejszínnel. Lassan a jószomszédi viszony barátsággá nőtte ki magát, így már nem csak a kutyasétáltatásra terjedt ki az ismeretségünk. Féltem magamhoz közel engedni bárkit is, de valahogyan kijátszotta a védelmi vonalamat, és érthetetlen módon a barátommá vált. Bár azt hozzá kell tennem, hogy totál flúgos a csaj, így szerintem észre sem vette a magam köré emelt falakat.

Mindez akkor bontakozott ki, míg Marci az elvonót csinálta. Mikor megtudta, hogy egyedül leszek és csak a tanulásnak és a munkának élek, nemes egyszerűséggel beszambázott a lakásomba, és levetette magát a kanapémra. Egész addig volt viszonylag nyugodt életem, amíg Mercit meg nem ismerte. Azóta ők ketten olyanok velem, mint a tyúkanyók. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne érezzem magam egyedül.

A mai kávézásunkhoz is csak azért nem csatlakozott a nővérem, mert a vőlegénye szüleinek volt valami évfordulójuk, és azt mentek el megünnepelni.

- Na, mond! – Andi lendületesen letette a kávés csészéjét az alátétre, és elszántan próbálta elkapni a tekintetemet.

Komótosan belekortyoltam a már kihűlt italomba, és mindenhova néztem, csak rá nem.

- Mit?

- Na, ne szórakozz velem! Ismerlek már, tudom, ha valami bánt!

Érzelmektől szikrázó tekintete nagyon emlékeztetett Dominikre. Bár voltak benne hasonló vonások, mégis sokkal nőiesebb és... másabb volt. Mégis sokszor juttatta eszembe a férfit. Ennek az okára sajnos még nem jöttem rá.

Mély levegőt vettem, ölembe tettem a táskámat, és előkotortam belőle a tesztet.

- Ez – remegett meg a hangom. – Nem volt betervezve, és a jövőmbe sem láttam. Most meg minden olyan homályos, hiába próbálom kutatni azt.

Andi két ujja közé fogta a két csíkos tesztet, és zavartan nézett rám.

- Terhes vagy?

- A teszt szerint? Igen.

Zavaromban újra a számhoz emeltem a kihűlt italt.

Egy kedves női hang krákogása törte meg a beálló csöndet.

- Bocsánat, de hallottam, hogy miről van szó. Tisztában vannak azzal, hogy ezek a tesztek nem száz százalékig pontosak? Van bennük egy hibahatár. – Megszeppenve, enyhén pirosló arccal állt meg mellettünk a pincérnő. Döbbenten néztem a magas, szinte velem egykorú lányra. Ismertem őt. A szülővárosomban egy boltban dolgozott nagyon sokáig az iskolaszünetekben árupakolóként.

- Csak ezt az egyet... - látva döbbent arcomat, Andi inkább nem is folytatta a kérdést. Lemondóan megrázta a fejét, majd eltökéltség csillant a szemében. – Rendben! Te most itt maradsz, megiszod szépen azt a valamit, ha még iható egyáltalán... Én addig elugrom a patikába még több tesztért! – ezzel ki is viharzott a kávézóból.

A többi vendég egy pillanatig értetlenkedve nézett a lány után, majd folytatták az eddigi tevékenységeiket.

- Olyan ismerős vagy... – zökkentett ki az ajtó bámulásának művészetének műveléséből a még mindig mellettem álló lány. – Nem találkoztunk mi már valahol? Bocsánat a tolakodásért. Most költöztem ide, szóval nagy valószínűséggel összekevertem... - A csapongó beszédével esélyem sem nyílt reagálni semmit sem, de már ment is volna el a pincérnő pironkodva. A kezdeti döbbenetemet legyőzve még éppen időben nyúltam a lány után, így még el tudtam kapni a köténye madzagját, ami azzal a lendülettel ki is oldódott, és a kezemben maradt.