Az Olvasó (Befejezett)

Huszonnyolcadik fejezet

A „majdnem halálom" óta esténként gyakran visszaköszönt álmomban egy régi látomásom, mely mára már teljesen értelmét vesztette.

Nem túl hosszú, ám annál meghatározóbb jelentet vetített előre számomra, mely anyám halála után elég jelentős fogódzkodót nyújtott a számomra. Reményt adott, hogy túllendüljek a gyászomon.

Mindig ugyanarról szól az álmom. Semmi sem változik benne. Tudom, hogy ez csak álom, és többé nem látomás, de mégis órákig pörög az agyam reggel, azt kutatva a jövőmben, hogy mit tudnék rajta változtatni.

Az eredmény minden reggel ugyanaz: teljes homály. Azt hinné az ember, hogy zavar ez a fajta vakság, ám ki kell ábrándítanom mindenkit. Valahogy imádom azt az érzést, hogy ismét normális vagyok, már amennyire az lehetek. Ritkán vannak epizódjaim, és azok is inkább arról szólnak, hogy vigyek-e magammal esernyőt a kutyasétáltatásra, vagy ne.

Hogy mit hoz számomra a jövő? Kit érdekel? Most csak élvezem a csöndet, az óra kattogásának a hiányát.

Bárcsak ne lennének ezek az álmok!

Éppen az Egység Főhadiszállásán egy íróasztalon ülök fél fenékkel, és lóbálom a jobb lábamat. Miki mosolyogva mutat be az embereinek, akikhez attól a naptól kezdve én is tartozni fogok. Én is mosolygok és hallgatom, ahogy a többiek viccelődnek egymással. Egy idő után heves vita alakul ki közöttük, de én nem foglalkozom velük.

A világ számomra megáll létezni, mikor az irodahelyiség üvegajtaján belép Krisztof elmerülve egy beszélgetésben a mellette sétáló férfival.

Krisztof kezében két bögre van, melyek közül az egyiket nekem szánja, míg a másik öltönyösnek a kezében egy rózsaszín színben pompázó bögre virít.

A srácokat a szuperbiztonságos, hatalmas üvegablakokon beáramló fény hátulról világítja meg, így nem láthatom a férfi arcát.

Sohasem látom meg az arcát! Istenem, de gyűlölöm, hogy még azt sem tudhatom meg, hogy hogyan nézett volna ki!

Aztán, mikor a szájához emeli a bögrét, végre felpillant rám, és megdermed. Ekkor a szívünk egy ütemre kezd el dobogni. A világ teljesen megszűnik, és csak ketten vagyunk. Ő és én! A sorstársam és én!

A szívem minden egyes reggel az álmot követően sajog. Olyan, mintha megszakadna a hiányától.

***

- Marci! Hol van a lekvár maradéka? – kiabáltam át a konyhán keresztül a nappaliban dolgozó pasimnak.

- Asszem Dögi este megette! – kiabálta vissza.

Dohogva néztem magam elé.

Mégis miért nem képesek elolvasni a kajára ráírt neveket?

Persze, ha én vetemednék arra, hogy valakinek a cuccához hozzáérjek, akkor máris leszednék a fejemet...

- Egyszer még megnyúzom azt a dögöt! – néztem határozottan a kutyámra, aki erre meghunyászkodva lefeküdt elém, majd teljes megadással felfedte előttem a hasát. Nevetve hajoltam le, és simogattam meg.

Ebből a szögből tökéletesen ráláttam a kukánkra, melyből elhervadt virágcsokor maradványai kandikáltak ki.

- Hát ez? Honnan van?

Összezavarodva fogtam meg a szemetest, és vittem be a nappaliba, ahol Marci írogatott, és ismételtem meg a kérdést.

- A szomszéd ajtaja és a mienké között találtam. Már akkor is el volt hervadva, de gondoltam, jó ihletforrás lehet. Nézd! Már szinte kész is van!