Az Olvasó (Befejezett)

Harmincharmadik fejezet

Már reggel is kicsit ideges voltam, ugyanis a plakáton a pillangó mellett nulla szerepelt, tehát az időm lejárt. Azonban a piros borítékra egyáltalán nem számítottam.

Pajti felpattant és üdvözlően az ajtóhoz rohant, ahol kulcscsörgés hallatszott, majd hallottam, ahogy nyílt a bejárati ajtó. Dominik boldogan üdvözölte a kutyát, majd a nappaliba jött, és büszkén letette elém a dohányzó asztalra a szerzeményét. Alig pár pillanat kellett csak neki, hogy felfogja, valami nincs rendben velem. Aggódva térdelt le mellém, majd a keze beleütközött a mellettem lévő borítékba.

Tudta, hogy kiderült a titka.

- Bogi! – hangja szabadkozó volt enyhe pánikkal megfűszerezve. – Nézz rám!

Lassan felemeltem rá elgyötört tekintetemet.

- Tudom, hogy nem a legalkalmasabb idő arra, hogy szerelmet valljak, de szeretlek, és csak ez számít! – lágyan két remegő kezébe vette az arcomat.

Szavai tőrként fúródtak a szívembe. Egy könnycsepp kibuggyant a szememből, melyet vigasztalóan gyorsan letörölt az arcomról.

- Mióta?

Bár csak ennyit bírtam kinyögni természetellenesen magas hangon, ő mégis megértette.

- Már az előtt, hogy találkoztunk volna.

Ez a vallomása egy pillanatra kizökkentett. Tehát mégsem értette a kérdésemet.

- Hogy?

Elkeseredetten nevetett egyet, majd leült mellém a kanapéra, és felhúzott az ölébe. Szorosan magához ölelt attól félve, hogy a következő pillanatban eltűnök az életéből.

- Láttam egy képet rólad Miki irodájában. Egész addig nem értettem, hogy miért járok oda vissza, és nézem a mosolygós arcodat, míg nem találkoztam veled személyesen. Az arcod olyan volt, mint egy nyitott könyv. Olyan érzelmek is látszódtak rajta, amelyet évek óta nem éreztem már. Imádtam minden egyes rezdülését. Így utólag belegondolva, már azelőtt szerettelek, hogy találkoztunk volna.

Amiatt, a kép miatt csatlakoztam az Egységhez – hallottam egy pillanatra a gondolatait, de ez lehetetlen volt. Nem hallhatom a gondolatait!

A hallottakon és a levélen kattogott az agyam, majd magamból kikelve felpattantam az öléből, és vad mászkálásba kezdtem, miközben védekezően öleltem magamat.

- Ha már akkor szerettél, miért követted a levélben leírtakat? És egyáltalán honnan van az a kibaszott levél? – mutattam kétségbeesve a padlóra esett lapra.

Dominik egy pillanatra magába roskadva ült, s a szemeit szorosan behunyta.

- A borítékot a kiképzésem első napján a párnám alatt találtam. Akkor már láttam a képet rólad, és tudtam a nevedet. Ha csak szóba hoztalak, Miki áradozni kezdett rólad, mint egy büszke apa. Tudtam rólad szinte mindent. Aztán ott volt a levél. Eleinte nem hittem neki. Majd a benne leírtak pontról pontra megtörténtek, és hinni kezdtem benne.

- De miért fogadtál neki szót! Miért követtél minden egyes kibaszott utasítást? – tört fel belőlem a kérdés, majd hozzá vágtam egy díszpárnát. Pajti felugatott, majd mikor tudatosult benne, hogy nem játékról van most szó, nyüszítve a helyére kúszott.

- Mert azt mondta Miki, hogy ha nem teszem, meghalsz! – a végére már szinte kétségbeesetten kiabálta a szavakat.

...meghalsz! – visszhangzott a fejemben ez az egy szó. Egyszer majdnem megtörtént.