Az Olvasó (Befejezett)

Tizenkettedik fejezet

- KRISZTOF! – Haragos léptekkel viharoztam be az osztályterembe, de még a folyosón elkiáltottam magam, mire odaértem már a padja mellett állt az említett személy, aki aggódva nézett rám.

Amint meglátta az arcom, nyelt egyet. Egy pillanatra talán meg is rettent, ám ez az érzés azonnal tovarebbent az arcáról.

- Igen? – Tette keresztbe a karját az asztalának dőlve, mintha nem is sejtené, hogy miért vagyok ennyire zabos. Pedig pontosan tisztában volt vele. Ó! Még mennyire tudta!

Azzal is tisztában volt, hogy mindent pontosan ki tudok olvasni az elméjéből.

- FUSS! – Álltam meg az asztal másik oldalán gyilkos tekintettel.

Mindenki felfüggesztette eddigi tevékenységét, és tűkön ülve várta a folytatást. Tudták jól, hogy soha sem okozunk csalódást a drámára kiéhezett személyek számára.

A teremben még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Már ha lett volna a közelbe egy is.

Bár hosszas farkasszemet néztem a legjobb barátommal, mégis pontosan tisztában voltam azzal, hogy a terem végében, egy semmit sem értő személy felállt, hogy baj esetén közbeavatkozhasson.

- Fuss! – sziszegtem dühösen, mire a fiú végre szót fogadott nekem, és kisprintelt a teremből.

Dominik közbe akart avatkozni, bár nem értett semmit.

A sérült kezemmel legyintettem, hogy megállásra késztessem. Nem fogadott szót, így csak lassan helyezkedett, hogy továbbra is szemmel tarthasson.

Elszámoltam magamban háromig, és én is futásnak eredtem.

Miután a folyosón tettünk egy kört, visszatértünk a teremben. Krisztof úgy helyezkedett, hogy egy asztal válasszon el bennünket megint. Az osztálytársaink már megszokták az effajta vitáinkat, így mindenki a helyén maradt, és csak néhányan vették elő a telefonjaikat, hogy dokumentálják az egészet.

Mocskos papparazzik!

Dominik lassú léptekkel közeledett kettőnk felé.

- Mi folyik itt? – nézett egyikünkről a másikra.

- Nem volt hozzá jogod!

- De nem illik hozzád! – Krisztof úgy mondta ki ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kicsit szabadkozott, kicsit makacskodott, és mégse volt szavai mögött egy csepp megbánás sem.

- Nem volt hozzá jogod! – Ismételtem meg magam már egy kicsit hisztérikusabban.

- Bogi? – állt meg mögöttem nem messze tőlem Dominik. Éreztem, ahogyan próbál megnyugtató hullámokat küldeni felém, de most nem engedtem meg, hogy átvegye az érzelmeim felett az uralmat.

- Most ne! – Emeltem fel a kezemet, hogy ezzel is jelezzem felé, hogy nem az ő dolga ez. – Mégis mit gondoltál? Nem „beszélgethetsz el" senkivel sem csak azért, mert randira igyekszik hívni! – tettem a megfelelő szavakat idézőjelbe. Mindannyian tudtuk, hogy az nem szokványos beszélgetés volt.

- Nem illett hozzád! – állította nagy meggyőződéssel.

Éreztem, hogy egy ideg rángatózni kezd a halántékomon.

Néha igazán idegesítőek a pasik!

Hogy nyelne le egy levelibéka keresztbe!

Lemondóan sóhajtottam egyet, majd kiakadva leültem a helyemre. Több időt nem akartam erre pazarolni. Rohadt gyorsan ki kellett találnom, hogy mihez kezdjek.