Az Olvasó (Befejezett)

Harminckettedik fejezet

A holnap fájdalmasan gyorsan elérkezett. Mondanom sem kell, hogy az este nagy részét a csókot követően nem az alvás tette ki. Dominik mindent bevetett, hogy meggyőzzön, működhet a kettőnk kapcsolata. Én pedig lassan hagytam magam meggyőzni.

Bizonyára a végén csak elnyomhatott bennünket az álom, mert pár perce keltem fel a szorosan engem ölelve szuszogó férfi mellett. Kényelmesen befészkeltem magam egy olyan pózba, ahonnan csodálhattam a szeretett férfi békés arcát, megszámoltam az arcán lévő anyajegyeket, és régi barátként üdvözöltem a haja tövében megbúvó kis barátomat. Mikor végül a szájára tévedt a tekintetem, forróság járta át a testemet. Pironkodva gondoltam vissza a tegnap este történéseire.

Volt már összehasonlítási alapom, így tudtam jól, hogy ez teljesen más volt, mint a többi. Ez sokkal több volt, mint vigaszt keresni egy baráti érintésben, vagy elmenekülni a valóság elől. Ez valahogy sokkal valóságosabb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam.

Terveimben a lassú ébredés, és egy forró reggeli menet szerepelt, ám Pajti ezt a pillanatot választotta, hogy a reggeli sétáját követelve közénk, jobban mondva ránk ugorjon. Dominik harcra készen ugrott ki az ágyából, és varázsolt elő valahonnan egy fegyvert, és tartotta levegő után kapkodva a kutyámra.

Mikor végre felfogta az elé táruló jelenetet, megkönnyebbült sóhaj szökött ki a tüdejéből, vállai leereszkedtek, és gyorsan visszatette a helyére a pisztolyt.

- Ugye tudod, hogy a lőfegyvert gondosan elzárva kellene tartanod? – néztem rá értetlenül, miközben a kutyámat védőn még mindig magamhoz öleltem.

- Ott is vannak – vont vállat, majd visszabújt mellém az ágyba, és megdögönyözte Pajtit.

- De az ott egy fegyver. – Egyszerűen képtelen voltam levenni az éjjeliszekrény fiókjáról a tekintetemet, amibe az imént betette a pisztolyt Dominik.

Mikor végre észlelte a bennem dúló érzelmeket, elővette ismételten azt a valamit, és atyaian felém fordult vele, majd a kezembe adta.

Rettegéssel a szívemben fogtam meg, és meredtem továbbra is a gyilkos szerkezetre.

- Ez nem fegyver, így nem kell. Nézd! – a kezemet ráhelyezte szakszerűen, majd a plafon felé fordítva megnyomta a ravaszt tartó ujjamat, én pedig a kattanást hallva ugrottam egyet. Dominik halkan kinevetett, miközben értetlenül néztem a fegyver csövének végén pislákoló lángot. – Ez egy öngyújtó. Megtévesztésre tökéletesen alkalmas. Néha elég ennyi, hogy kizökkents egy ártó szándékú embert. – Puszit adott a halántékomra, majd egy alsónadrágban kivonult a konyhába, én pedig még mindig elképedve forgattam a megszólalásig fegyverre hasonlító öngyújtót. Többször meg is húztam a ravaszt, hogy biztos legyek abban, hogy valóban az-e ami.

Pár éve, mikor Miki unszolására elvégeztem az Egység alapkiképzését, megtanítottak lőni is, bár a gondolattól kirázott a hideg, hogy én valaha is fegyverrel lőjek a való életben. Az epizódjaimnak hála soha sem tudhatom ugyanis, hogy kit lőnék le véletlenül, úgyhogy inkább csak a kötelező óraszámra korlátoztam a fegyverhasználatomat, szigorúan csak akkor voltam ott, mikor Mikin kívül nem volt senki sem a közelben. Ő pedig gondosan mögém lépett, hogy véletlenül se kerüljön a cső csúnyábbik felére.

Még mindig az öngyújtót próbálgatva követtem Dominiket, ugyanis majd éhen haltam már.

Éppen a reggeli müzlimet vette elő, mikor beléptem hozzá a konyhába.

- Neked vettem. Önvédelemnek jó lesz, viszont nem fordíthatják ellened.

- Hogy? – torpantam meg mellette.