Az Olvasó (Befejezett)

Huszonnegyedik fejezet

Napok óta alig alszom, mivel amint lehunyom a szemem, a halálom pillanatát látom magam előtt.

Azonban még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mi is fog történni pontosan.

Vakító fény, és fájdalom. Csak ennyi. Se több, se kevesebb. Ennyit fogok érzékelni a világból, mielőtt meghalok.

A futástól égő tüdővel intettem le egy taxit, és vitettem magam el a második állomásra a listámon.

A ház mögötti kis zsákutcában állíttattam meg az autót. Megkértem a sofőrt, hogy várjon pár percet. Rendes borravalót adtam neki, hogy aznap engem és a kutyámat fuvarozza, így egy szava sem lehetett. Nem sajnáltam a pénzem tőle, hiszen ez volt az utolsó napom, így nem érdekelt, hogy holnap nem lesz mit ennem, vagy nem tudok beszállni az albérlet árába, amit a fiúkkal bérelünk pár hónapja.

Még azt követően is beleépültem az ülésbe, hogy felvilágosított a sofőr a sötétített ablakok lényegéről, miszerint nem láthat be rajta senki sem, így nem is láthatnak engem. Én azért biztosra mentem. Ahogy ismertem a szerencsémet, biztos voltam benne, hogy amint normálisan felülnék, az utcán játszadozó gyerekek közül valamelyik kirúgná az ablakot, így felfedne engem a családom előtt.

Elszoruló szívvel néztem a húgomat és az öcsémet, ahogy fogócskáznak a hátsó udvaron. Még a felhúzott üvegen is áthatolt az önfeledt örömük, miközben fogócskáztak.

Majd tovább vándorolt a tekintetem Mercire és a párjára. Szerelmesen bújtak össze a hintaágyban, ami két nagy fa között volt felállítva. Édes kis semmiségeket suttogtak egymás fülébe. Ilyen boldognak még soha nem láttam a testvéremet. Melegséggel töltött el a tudat, hogy megtalálta a számára megfelelő férfit, akivel teljessé tudja tenni az életét.

Apu és a mostohám pedig éppen a grillezéshez készültek elő.

Szóval csak a szokásos családi idill, amelynek már nem voltam a részese.

Merci tudta, hogy a városban leszek este. Úgy tervezte, hogy meglep a koncerten, és hazarángat. Azt azonban nem is sejtette, hogy nem állt szándékomban megjelenni azon a rendezvényen. Életem utolsó óráit inkább töltöm a várost járva, mint bent az izzadt embertömegben.

Mázli felugrott a kerítésre, és ha nem lennék benne biztos, hogy a sofőröm igazat mondott az ablakokkal kapcsolatban, akkor megesküdtem volna rá, hogy farkasszemet nézett velem az a dög.

Úgy gondoltam, hogy ez lehet a jel, hogy ideje indulnom, így bediktáltam a következő címet, miközben Pajti ölembe fektetett buksiját simogattam.

A kis kocsikázásom során voltam Krisztof családja házánál, a mi régi házunknál, az iskoláimnál és gyerekkorom kedvenc játszóterénél is.

Végül a kilátónál szálltam ki, és a maradék pénzemet odaadtam borravaló gyanánt a sofőrnek. Innen ugyanis minden gond nélkül vissza tudok sétálni a hotelig. Az internet szerint alig negyedóra gyaloglásra van tőlem a szállásom.

Hevesen dobogó szívvel álltam meg a hatalmas építmény előtt.

Nem a magassága ijesztett meg.

Nem. Azon a fajta félelmen már rég túl voltam.

Sokkal inkább az volt a kalapáló szívemnek az oka, hogy a szülinapom óta nem voltam itt. Elszoruló torokkal emlékeztem vissza arra a napra, de leginkább Dominik mosolygós arcára, mely ritka jelenség volt.

Eszeveszettül hiányzott a férfi, de nem vehettem fel vele a kapcsolatot, hiszen már azt sem tudja, hogy ki vagyok. Abban a pillanatban elfelejtett, hogy elválásunk utáni napon felkelt reggel.