N̺͆i̺͆g̺͆h̺͆t̺͆r̺͆a̺͆i̺͆n̺͆ (Guns N' Roses) Befejezett

42. rész

Slash

Ott ültem az ágya mellett ki tudja meddig. Néha felébred, néha elaludt, néha pedig ordított a fájdalomtól. Nem mentem el onnan, hogy tudja rám mindig is számíthat. Hajnalban viszont bealudtam. Arra keltem, hogy megint megszorítja a kezem. Szerintem annyi fájdalom csillapítót, mint amennyit neki adtak nem gyártanak a földön. Elkezdett nagyon durván hullani a haja egyik napról a másikra. Emlékszem milyen volt amikor még a Sunseten kézen fogva járkáltunk egy cigivel vagy egy üveg sörrel a kezünkben, én pedig csak néztem, ahogy a lemenő nap megcsillan a szőkés barna haján és kék szemén. A mosolyát pedig felváltotta a szívfacsaró, fájdalomtól eltorzult arc. Szörnyű volt nézni. Laráék este hazamentek én pedig fel hívtam Londont, hogy mi a helyzet, neki is kellett egy kis idő mire felfogta és a "miért"-en és a "hogy"-on kívül valami értelmeset is ki tudott nyögni. Reggel még nosztalgiából ki vettem a kabátom zsebéből egy képet amin a HOLLYWOOD felirat "H" betűjénél vagyunk a naplementében. Ő bőrnadrágban és fekete ujjatlan topban én pedig egy szál bőrgatyába. Így állunk egymás előtt. Ő átkarolja a nyakam én pedig a derekát és a szánk még pont nem ér össze. Imádom ezt a képet. Azt hiszem az eljegyzés után volt néhány nappal. Majd a nosztalgiázásból az ajtó nyitódása zökkent ki. Duff dugta be a fejét az ajtón:

-Nem zavarok? -nézett ránk üveges szemmel.

-Nem dehogy. -mosolygott Lia. Duff be csukta az ajtót és odasétált az ágyhoz, majd megfogta Lia másik kezét. Neki is eleredtek a könnyei. -Duff ne sírj! -mosolyodott el Lia -Örülj, hogy egészséges vagy! -szorította meg a kezét. 

-De Lia miért pont te? -szipogta Duff.

-Ez volt a sorsom. Eddig van maradásom az élők között. -megint elsírtam magam. Imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen, de ez a valóság volt, egy nagyon mély és dühítő valóság. Egy olyan valóság aminek nem láttam semmi értelmét. 

Még egy hétig bent voltam vele. Az állapota egyre rosszabb volt. Szó szerint kínzás volt nézni. Majd egy szomorú esős napon November 10.-én örökre lehunyta a szemeit. A lelkemre kötötte, hogy Lara és London boldogok legyenek és, hogy Anna se szenvedjen semmiben se hiányt. Ott álltam az ágya felett egy hatalmas fekete lyukkal a szívemben és nem tudtam felfogni, hogy ez velem történik. Egy nővér ki tessékelt a szobából és a folyosón hátamat a falnak döntve bámultam magam elé és egyetlen könnycsepp szánkázott ki a szememből, mert nem hittem el, hogy már nincs velem.