Your Memories, Your Choice / Johnten (Befejezett)

°18°

-Kimegyek veszek kávét...te kérsz? - hallottam tompán.

-Nem, köszönöm. - szorított a kezemre.

Ez Johnny. Bármikor felismerném. A mádik hang, aki éppen távozott...biztos hogy anya volt az.

-Tudom hogy hallasz Ten... - kezdte - Vagy ha nem is. Legalább kiadom magamból... - nem tudom, hogy nem tudtam kinyitni a szemeimet, vagy nem akartam. De csukva voltak - Amikor elmentem Junsuhoz, tényleg csak el akartam küldeni. Meg is tettem, és el akartam jönni, de bezárt. Aztán megcsókolt. Tudom hogy nem mentség, de valami elkattant bennem... De aztán eszembe jutottál. Az eszembe jutott hogy te vagy nekem, és hogy mennyire fontos vagy nekem. És hogy ezzel most cserben hagytalak... - csuklott el hangja - Azt is negérteném, ha tényleg látni sem akarnál. Még akkor is ha bele pusztulok, mert megérdemelném. - hallottam ahogy szipog, s szinte biztos voltam benne, hogy könnyei is folynak - Bárhogy döntesz ha felébredsz, csak szeretném ha tudnád, hogy végtelenül sajnálok mindent. És hogy szeretlek. Nagyon... - fejezte be, s egy csókot nyomott kézfejemre.

Úgy éreztem, hogy egy barom vagyok. Meg kellett volna hallgatnom, ahelyett hogy elviharzok. Fáj, hogy ezt tette velem. Mégis megértem, hogy mi történt. És szeretem őt.
Azt gondoltam, hogy egy téves riasztás volt a szívem felé. De nem így van. Hiába próbálkoznék elfelejteni, szeretem Johnnyt, és ez nem változna egyhamar. Nem akarok sem neki, sem magamnak szenvedést okozni. De fáj amit tett, s emiatt nem tudnék még teljesen megbocsájtani neki.

Muszáj volt tudatnom vele valahogyan, hogy hallottam minden szavát.
Gyengén megszorítottam kezét, s a szipogás azonnal abba is maradt.

-Hallasz? - ragadott meg másik kezével is - Annyira, de annyira sajnálom! - döntötte homlokát öklömnek.

-Én is... - préseltem ki magamból.

Csak utólag jöttem rá, hogy nem voltam elég egyértelmű, s ezt két féle képpen értelmezhette. De egyelőre ennyire telt.

Fogalmam sincs mennyivel később ébredtem, de ezúttal már ki tudtam nyitni a szememet.
Egy fertőtlenítő szagú, undorítóan fehér kórházi szobában találtam magam.
Ijesztő volt, hiszen semmit nem tudtam.
Csupán hogy Johnny még mindig mellettem van.
Kezemet fogva aludt az ágyra hajolva, s nagy szerencsémre arca éppen felém nézett.

Olyan békésnek tűnt, s valahogy megnyugtatott hogy mellettem van.
Csak rá kell néznem, és tudom hogy szeretem. Nagyon.
És bízok benne, hogy minden helyrejön majd, és hogy el tudom felejteni a hibáját. Mert azt mindenki követ el, nem igaz?

Szabad kezemmel kisimítottam homlokába lógó hajtincsét. Homlokát ráncolva nyitotta fel szemeit.
De amint ébren talált, minden álmosság kiment belőle.

-Chittapon! - emelkedett fel, s közelebb húzta a széket - Hogy érzed magad?

-Mint akit elütöttek...- próbáltam poénkodni, de nem nevetett szóval gondolom nem sikeresen - Megvagyok. Kicsit fáj a fejem. Meg az oldalam. És szomjas vagyok.

-Pillanat! - engedte el kezeimet, s hamarosan egy pohár víz volt a kezemben.

-Anya? - kérdeztem kiürítve a poharamat.

-Dolgozik. Délután bejön. Az orvos is nemrég ment el. - magyarázta - Nem tudott sokat mondani, mert aludtál, de az eddigiek szerint semmi komoly bajod nem esett hála az égnek.

-Mennyi ideig aludtam?

-Kicsivel több mint két napig.

-És te mennyit aludtál? - mosolyodtam el lágyan.