AZ ÁSZ ÉS A DÁMA

𝟣.𝟣𝟫

A lemenő Nap sugarai lágyan simogatták arcomat, ahogy az autópálya szélén álló taco büfé padján ülve késő délutáni ebédemet fogyasztottam el. Napszemüvegem mögül Aiden orrát mosolyogtam meg, melynek közepén egy fehér csík húzódott az egyenletlenül elkent naptej miatt.

― Lopott csónak vagy Mohás horgony?

― Az utóbbi. Hajókáznál amíg én Detroit-ban vagyok?

― Nem, drágám, ezek Detroit harminc kilométeres körzetében a legjobb hotelek. A Google értékelése szerint másfél csillagosak.

― Felesleges ilyenre pazarolnod a neted, mert az Ameliában szállok meg.

Befejezve a telefonján ütyködést úgy pillantott fel mondatomra, mintha a repülőn bombát kiáltottam volna. Egyik csuklója belső felét az én, míg a másikat az ő homlokára helyezte nomád módon összehasonlítva testhőnket.

― Jól érzed magad? ― aggódó tekintetével arcomat fürkészte miközben én teljes nyugodtsággal falatoztam a tacomat.

― Leszámítva, hogy egy parkolónyi ember előtt taperolod a homlokomat, teljesen.

― Úgy értettem...

― Tudom, hogy hogy értetted, Aiden. Öt évesen leestem a hintáról, mégis minden nap játszottam az otthon játszóterén amíg gyerek voltam.

― Ja, az erőszak és az esés egy súlycsoport ― horkantott fel rosszallóan ingatva fejét.

― Értékelem, hogy aggódsz értem, de már nem az a tizenhét éves lány vagyok, akit meg kell mentened.

― Persze. Három évvel idősebb és mérföldekkel makacsabb lettél.

Elgondolkodva babráltam az ujjamat díszítő arany bizsu gyűrűkkel, miközben Aiden fizette a számlánkat. Összerezzentem, mikor a belső csendembe rondítva hátulról két kezét nyakam előtt összefonta és fejét állával megtámasztva az enyémen pihentette.

― Nem akarom, hogy egyedül maradj Detroit-ban, pláne abban a szállodában. Azon az estén minden megváltozott. A hívásod után úgy éreztem elveszítelek, akkora szakadék tátongott köztünk lelkiekben, hogy féltem, ha beleesünk, akkor örökre eltávolodunk. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem állt szándékomban.

― Tudom-tudom ― kezemet az övére helyeztem és mélyet sóhajtva körbepillantottam a kies parkolóban, melyet éles kontraszttal kereteztek a nyüzsgő sztráda sávjai. ― Egyszer már szenvedtél miattam, nem hagyom, hogy mégegyszer előforduljon. Ezúttal nem fog kicsúszni az irányítás a kezeim közül ― mosolyogtam rá hátrahajtva fejemet, hogy ő is lássa. ― Remélem ― tettem hozzá magamban.

Utunkat hamarosan folytattuk és az anyósülés kényelmében nem győztem gyönyörködni az út mentén változó környezetben, mely érintetett dúsb lombozatú zöld erdőket, nagyobb halastavakat partjukon férfiak gyűrűjével és városok sokszínű házait. Rátértünk a fákkal övezett útra, amin nemrég Aiden biztonságáért sóvárogva gördültünk ki. Holott legjobb barátom előtt lepleztem a feszültséget, ahogy leparkolt a hoteltől ötven méterre, torkomban a gombóc egyre nagyobbra duzzadt az elfojtott félelemtől.

― Egy kalappal, Sis ― tekintetét csöppnyi aggodalom övezte, azonban hűen tükrözte, hogy már belenyugodott a döntésembe. ― Ha bármi kell és őszintén remélem, hogy nem így lesz, hívj és én itt leszek.

― Köszönöm, Aiden ― mosolyogtam rá hálásan és magamhoz húztam egy ölelésre, mely energiával töltött fel.

Az Amelia széles vendégkörrel rendelkezett nívós mivoltából adódóan, volt, hogy olyanok is itt szálltak meg, akiket ügyük ötven kilométerre innen szólította. A szállodának ezáltal egy üres négyzetcentimétere sem maradt, parkolójában még éjszaka sem pihentek az autók, egy-két jármű folyamatos mozgásban volt a zsúfoltságban társait kerülgetve.