AZ ÁSZ ÉS A DÁMA

𝟣.𝟣𝟦

Ryan telefonja szinte a füléhez nőtt a nap második felében, így egyedül válogattam a gyönyörű ruhák közt, amiket normál esetben nem engedhetnék meg magamnak a csillagokig érő magas áruk miatt.

― Ne legyen bűntudatot ― suttogta Ryan mögém lépve, miután egy árcédulát megforgatva visszaakasztottam a meseszép koktélruhát. ― Mondtam már, a ma este rólad szól, szóval ne aggodalmaskodj az árak miatt.

― Egész biztos?

― Sierra!

― Hát jó, de vésd ezt az eszedbe, ha a kasszánál esetleg neked támadna kedved aggodalmaskodni ― vontam vállat és karomra akasztottam a bíborvörös koktélruhát, ami a többi választásommal közösen egyre nagyobb nyomást helyezett a végtagomra. ― De azért leszűkítem a gyüjteményt, mielőtt bevinném őket a próbafülkébe.

― Ahogy akarod, drágám ― puszilt hajamba, majd elvonult, mert "almás" telefonja jellegzetes csengőhanggal jelezte, hívja a kötelesség. Míg ő egy hosszúra nyúlt beszélgetést bonyolított le, én végighaladtam a kis üzlet arany álványain lógó ruhakölteményekkel keretezett sorain és kiválasztottam mintegy tucatot a nívós márkák darabjai közül. Akadt köztük csinos, elegáns, szexi, de színük is legalább olyan változatos volt, mint fazonjuk, ugyanis válogattam kisestélyitől kezdve koktélruhán át uszályos sellő vonalú ruhát is.

― Segítsek az átválogatásban, vagy egyedül könnyebb lenne? ― kérdezte Ryan segítőkészen, mikor visszaért a hosszúra nyúló konferenciabeszélgetésből.

― Ez már az átválogatott mennyiség ― virítottam felé egy széles mosolyt miközben a próbafülkék felé igyekeztem. ― Ne nézz rám így, te mondtad, hogy ne aggodalmaskodjak és különben is, nem neked kell bepaszíroznod magad minden egyes ruhába egy túlfűtött próbafülkében.

― Nekem csak arra kell figyelnem, hogy a ruhák ára bepaszírozza magát a kártyám egyenlegébe és ne ugorja túl a limitet.

― Ne légy bolond, nem fogom az összes ruhát megvetetni veled.

― Akkor minek próbálod fel az összeset?

― Te veszel úgy kocsit, hogy nem viszed el próbakörre? Nem. Te megházasodsz anélkül, hogy járnál a nővel? Nem. Tehát veszel -e ruhát nekem anélkül, hogy felpróbáltam volna?

― Nem.

― Okos fiú ― nyomtam ajkaira gyors csókot, mielőtt elhúztam volna a próbafülke rózsaszín függönyét.

Ryan minden egyes alkalommal reménykedve kapta fel a fejét, hogy az utolsó ruhadarabot mutatom meg neki, de mindig elkeseredetten túrt hajába, mikor nemlegesen ráztam meg fejemet.

― Ha még mindig nem értünk a végére, találomra rábökök egy ruhára és... ― szavai szó szerint elakadtak, mikor elhúztam a rózsaszín anyagot, ezzel megmutatva a legvégére tartogatott darabot.

― Na, milyen? ― kérdeztem körbefordulva. A bíborvörös anyag szorosan simult testemre, vállaimat fedetlenül hagyva emelte ki a vitorlázás alkalmával kicsit lebarnult bőrömet. Rendhagyó módon cipzára nem gerincem vonalát követve futott az anyagon, hanem mellemtől indulva, mindössze derekam vonaláig érve nem túl sok teret hagyott mikor lehámoztam magamról.

Ryan felállva a fülkék előtt sorakozó puffok egyikéről, közelebb jött, hogy csak én halljam mondandóját.

― Ha nem veszed le magadról ezt a ruhát három másodpercen belül, én tépem le rólad.

― Ugat a kutya, de nem harap ― vágtam vissza pimaszul az agyát húzva.

― Három, kettő, egy ― számolt vissza és mikor még közelebb lépett volna, hogy beteljesítse ígéretét, telefonja ismét megszólalt. ― Szerencséd volt Sierra Mitchell, de nem úszod meg.