AZ ÁSZ ÉS A DÁMA

𝟣.𝟢𝟫

― Jó reggelt ― simítottam meg Ryan ölembe fektetett kezét miközben az ágy szélén ülve, kezemben reggelijével ébresztgettem a békésen alvó fiút.

― Te még itt vagy? ― fordult felém zavartan felvonva szemöldökét. ― Mindazok után, amiket és ahogyan a fejedhez vágtam, itt maradtál velem?

― Amíg nem pókerezünk az asztal két oldalán, addig nincs okod kételkedni a szavaimban.

― Tegnap kicsúszott kezeim közül az irányítás, aminek nem szabadott volna megtörténnie, sajnálom Sierra ― szorította meg ölemben fekvő kezét.

― Mindenki máshogy reagál a múltbéli sérelmeire, amiért nem okolhatjuk se magunkat, se másokat.

― Túl jó ember vagy erre a romlott világra ― sóhajtotta miközben gesztenye barna tekintetével arcomat fürkészve végigvezette rajtam pillantását. ― Csináltál nekem reggelit? ― ült fel szemét dörzsölgetve. A hófehér takaró, majd a háta mögé tett párna körülölelve őt kiemelte az elbűvölő barna szempárt, melyen az ablakon beszűrődő napsugarak víg táncot járva emelték ki tekintetének egyszerű gyönyörűségét.

― Kénytelen voltam felhozni, mivel a szálloda zsémbes tulajdonosa csak tizenegyig szabta meg a reggeli idejét.

― Már ennyi az idő? ― pillantott körbe zavarodottan.

― Fél tizenkettő múlt pár perccel.

― Azt hiszem ez a bizonyíték arra, hogy önismereti válságba kerültem ― bökötte villájára a kihűlő félben lévő rántottáját.

― Szerintem csak azt bizonyítja, hogy egy kiadós alvásra volt szükséged.

― Meg egy olyan személy társaságára, akit nem riaszt el egy háborgó Tremblay haragja sem ― cirógatta hüvelykujjával állam vonalát.

― Alábecsültél, ha azt gondoltad egy kis kiabálás eltántorít. Tudod, az otthonban annak van igaza, aki a leghangosabb, szóval nem rezzenek össze ha ordítanak körülöttem.

― Úgy hangzik, mint egy olasz család vasárnapi ebédje.

― Hidd el, olyan is, csak a kaja kevésbé finom. Nem mintha lenne okom panaszra, mert nem vízen és kenyéren éltettek meg hasonlók, de meg kell hagyni, a menza nem öt csillagos az ilyen helyeken.

― Ezt most miért mondod? A menza volt a legszebb az iskolás éveimben.

― Lehet a fancy magániskolákban kiválaszthatod mennyire átsülve szereted a steaket, de ez nem mindenhol van így.

― Mert nincs is jobb mint egy testes, bajszos, gyöngyöző homlokú konyhásnőtől kapni a por alapú krumplipürét, mely nyomokban tartalmazza az alkalmazott gárda hajszerkezetének egy részét. Lehet, hogy a tanáraim és diáktársaim Rolexet viseltek, Prada öltönyt hortak és drágábbnál drágább kocsikkal jártak munkába, de a menza az menza. Van abban valami különös báj, ahogy megtermett egyedek agresszívan merik a krumplipürét és vetik oda a szelet húst.

― Tényleg komolyan gondoltad, hogy a menza volt a legszebb része a sulis éveidnek ― hőköltem hátra, hisz egy jó családi tőkével rendelkező férfi nosztalgiázásának nem éppen irányt képzeltem volna.

― Ahogy az egyik bölcs barátom mondta, amíg nem pókerezünk az asztal két oldalán, addig nincs okod kételkedni a szavaimban ― felelte félmosolyra húzva ajkait.

❤️♣️♦️♠️

― Nincs egy göncöm sem ― masszíroztam halántékomat miközben tanácstalanul méregettem a hotel szobám szekrényében vállfára akasztott ruhákat, majd elkeseredetten az ágyhoz csoszogva, hasra huppanva ledőltem a matracra.