AZ ÁSZ ÉS A DÁMA

1.13

Madarak lágy éneke idilli aláfestést szolgált a nyújtózó Nap sugaraiban sütkörésző víz már-már giccsesen gyönyörű látványához. A házak közti kis utcákban az ébredező város halkan duruzsoló lakói indították napjukat és élettel töltötték meg azokat; igazán gyönyörű napnak néztünk elébe.

Azonban tizenegy órával később ezen gondolatomat a sors csúfosan megcáfolta.

― Szép jó reggelt! ― Elliot kedves csengésű hangjára lettem figyelmes, így hátra fordulva az erkély küszöbén álló fiúval találtam szembe magam.

― Neked is ― viszonoztam mosolyát, ami mindig egy felüdülést jelentett a Peter által sugárzó rosszindulatú hullámok fejem felett összecsapásakor. ― Úgy néz ki, a csillagok állása kedvezett, mert meseszép ez az utolsó detroiti reggel.

― Nem kell, hogy ez legyen az utolsó ― megkerülve az asztalt, leült annak túlsó oldalán üresen pihenő székre és a tájon legeltetve szemét beszélt hozzám. ― Beszéltél már Ryannel?

― Nem akartam elrontani a boldogságát, úgyhogy nem feszegettem a "mi lesz velünk" témát.

― Ezzel nem rontasz el semmit. Tervezni kell és ironikus, hogy erre nekem kell téged emlékeztetni.

― Sok mindent kell végiggondolnunk és nem vagyok benne biztos, hogy mindketten ugyanazt akarjuk.

― Miért, te nem akarsz vele maradni? ― vezette rám barna tekintetét. Vöröses szőke tincseit aranyra festetette a horizontvonalon táncoló Nap sugaraival, halovány félmosoly kúszott arcán, de szemei aggodalmat tükröztek. Félt, hogy bántani fogom a testvérét, de a feltételezés alaptalan volt.

Azonban tizenegy órával később ez fordítva sült el.

― Én szeretném, ha ez nem csak életünk egyik epizódja lenne, sőt, szeretném, ha komoly kapcsolat forrna ki ebből. Ha visszatérek a saját életembe, akkor viszont háromszáz kilométerre leszek innen, minkettőnk munkája teljes odaadást kíván és tapasztalat híján csak ábrándokat kergetek a tápcsolatot illetően.

― Úgy gondolod, hogy nem vagytok elég erősek átugrani ezt az akadályt?

― Abban nem kételkedem, hogy egyenként vagyunk olyan szívósak, hogy ledöntjük az élet által elénk gördített nehézségeket és a múltban már szenvedtünk eleget, ami csak erősebbé tett minket. Pontosan ezért tartok attól, hogy ez a két dudás nem fér meg egy csárdában, mert inkább hátrány lenne, hogy ennyire karakán és makacs személyiségek vagyunk, mintsem, hogy előnyt kovácsoljunk a hasonló karakterünkből.

― Én ezt egész máshogy látom. Szerintem, mint ahogy azt már te is mondtad, valóban mindketten erős jellemmel rendelkeztek, ugyanakkor vannak hiányosságaitok és ezt magatokból potolva kiegészítitek egymást. Gondolod csak végig, Ryan egy spontán srác, míg te gondosan átfontolsz még egy italrendelést is, ő forrófejű, te nyugodtabb típus vagy, ugyanakkor fennakadsz apró dolgokon, amiken ő túllendül. Az ellentéteitek teszik lehetővé az egységet, hogy egyik fél sem győzedelmeskedik a másik felett, de a hasonlóságokról se feledkezz meg. Mindketten maximalisták vagytok, odaadással dolgoztok, szeretitek a szépirodalmat és a művészeteket. A lényeg, hogy olyanok vagytok, mint az ász és a dáma; vannak saját értékei, mégis megférnek ugyanabban a pakliban.

Tekintetemet Elliot szavait emésztgetve a javában az égbolton világító Napra vezettem. Sugarai hálóként ölelték át a várost, kivételt nem téve az egyre a szívemhez növő erkéllyel. A hófehér takaró, melyet valószínűleg Ryan terített rám, mikor észrvette, hogy a balkonon alszom, vakítóan ragyogott, ahogy az anyag a világegyetem központi erejének közvetítőivel megszívta magát. Lecsukva szemeimet élveztem, ahogy a fény és a D vitamin átjára a testemet, energiával megtöltve.