𝐑𝐨𝐦𝐡𝐚́𝐳 | 𝘠𝘰𝘰𝘯𝘮𝘪𝘯 𝘧𝘧.

-1-

2021. 1. 2. Kedd van. Borús az idő, bármelyik pillanatban esni kezdhet az eső. A hűtő halkan zúg, a lámpa néha pislákol. Homály fedi az egy személyes kis lakásom. Csend van, csak a papír sistergést lehet hallani. Meg azt ahogy szüntelenül és fáradhatatlanul írok.

~

Park Jimin vagyok. Senki nem ismer mégis 'híres' vagyok. Nem tudják ki vagyok, de ettől függetlenül szeretik amit csinálok. Büszkeséggel tölt el ha az utcan sétálva meglátom valaki kezében a művem. Kedvelik az írót, és nem is gondolják hogy ő épp mögöttük áll, vagy mellettük halad el.

Hogy tisztább legyen a kép:
Író vagyok. Nincs se menedzserem, se kiadóm, se semmi ilyesmi. Egyedül dolgozom és jobb is így. Ál monogrammot használok, ami miatt felismernek az emberek, de mégsem jönnek rá ki lehetek. Ha kérdeznétek....meg van engedve. Vagyis eddig nem szóltak, hogy hagyjam abba.
Nem az interneten adom ki gondolataim, újdonságaim, hanem írom. Papírra. Mondhatni hogy újságíró vagyok. Én készítem el, és vannak 'embereim' akik napvilágra hozzák. Ők sem ismernek, soha nem látták az arcom, de a fizetség miatt bíznak bennem.
Szóval így állok. Park Jimin a titokzatos újságíró, a titokzatos felfedező, akit senki sem ismer.

Ez mellett átlagos életet élek. Mivel nem tudják ki vagyok, könnyen elhelyezkedhetek bárhol. Egy kibérelt lakásban élek egymagam, és egy kis boltban dolgozom. Igaz nem vagyok milliomos, de ami kell azt megtudom venni. Szóval nincs gond.

Barátnőm nincs mivel....
1. Nem érnék rá.
2. Meleg vagyok.
3... Igazából nincs harmadik.

Barátom pedig azért nincs mert:
1. Nem érnék rá
2. Nehéz olyat találni aki szintén meleg
3. Jobb nekem egyedül.

Nem vagyok az a szomorú, magányos típus, mert sosincs időm ilyeneken gondolkozni.
Napközben dolgozom, este pedig írok. Keveset alszom, de már megszoktam.
Ha a boltban épp szabad nap van, ( ami nagyon ritkán fordul elő ) akkor a városba megyek szétnézni. Megfigyelem mi történik, és ha valami olyasmit látok ami ihletet ad, leírom. Aztán pedig kiadom.

Hogy miért választottam ezt? Hogy miért szeretem az ismeretlent, a felfedezésre vágyót?
Egész kiskoromtól árva vagyok. A szüleim meghaltak. A városi árvaházban nevelkedtem, és már ott eldöntöttem, hogy én akkor is rájövök, hogy miért haltak meg a szüleim. Ugyanis nem tudták. Rejtélyesen haltak meg, engem pedig ez nagyon bosszantott. Titokban kutakodtam, de persze túl kicsi voltam hogy rájöjjek. Aztán felnőttem, és egyre több nyomra bukkantam rá. Ezzel telt az életem; hogy a szüleim halálának okát kerestem. Amit sok-sok idő után meg is találtam. Csak én tudtam, hogyan haltak meg, mivel nem mondtam senkinek. A szüleim halála addigra már lejárt lemez volt. Nem számított.... Így megelégedtem annyival, hogy én tudom.
Aztán észre vettem, hogy szeretem azt amit csinálok. Hogy kutakodok, és a végén mikor rájövök hatalmas boldogság önt el. Számomra ez többet jelentett mint bármilyen ajándék.
Szóval én már kismorom óta Sherlock Holmes-ot játszok. És eddig mindig én győztem.

~

Az ég dörgött egyet, majd zuhogni kezdett az eső. Óramű pontossággal.
1, 2, 3, 4, 5....kezdtem el számolni magamban, majd mikor a tízhez értem újra dörgött az ég. Tíz másodpercnyire van tőlem.
Újra számoltam. Megint tíz. Újra számoltam. Most már a kilencnél hangzott el a rémisztő, számomra viszont kellemes dörgés.
Mintha közeledne felém. Félelmet akar benne kelteni, én viszont csak a békét érzem. Egyre haragosabban dörgött, mintha haragudna azért, mert nem félek tőle.
Elmosolyodtam majd tovább írtam..
A lámpa pislákolt egyet, majd végleg megszűnt a fénye. Sóhajtva ráütöttem a masinára, az pedig újra fénybe borította a szoba felét. Ugyanis a másik felére már nem ér el a világosság. Ez a lámpa épp, hogy ad annyi fényt, hogy lássam mit is írok.
De szeretem. Számomra ez olyan mintha reflektor fényben szerepelnék, a sötét bútorok pedig a nézők. Csendben néznek, én pedig azt várom, hogy felcsendüljön a fülsüketítő taps. De ez nem következik be. A bútorok ugyanúgy, érzéstelenül, holtan állnak ott ahol eddig....