𝐑𝐨𝐦𝐡𝐚́𝐳 | 𝘠𝘰𝘰𝘯𝘮𝘪𝘯 𝘧𝘧.

-3-

A gép zúg, az ablakon pedig kopog az eső. Nehéznek éreztem a fejem, ezért neki döntöttem az üvegnek. Pont láttam, ahogy jönnek szembe a személygépkocsik, kivilágítva maguk előtt az utat. A felkapcsolt, mégis kevés fényt adó lámpa bogárként zúg, és csaknem hagyja abba. Egy részemnek megnyugtató, a másik részemnek irritáló.
Ránéztem a tőlem nem messze ülő fiúra. Meg akarom ismerni!! Azt viszont nem akarom, hogy ő is megismerjen engem. Ezt hogy oldjam meg? Biztos van megoldás.....eddig mindenre volt. Gondolkozz Jimin!!
Aha, megvan.....

A villamos lelassított, majd teljesen megállt. A fiú felállt, majd mint a szellemek úgy tűnt el a járműről. Egy kávézóba ment. Megjegyeztem...
A villamos újra elindult, majd pár perc után megint megállt. Sietve leszálltam, majd beléptem a kis boltba.
-Jó napot kívánok! - köszöntem a főnökömnek.
-Szia Jiminie!- mosolygott rám a 60-as éveiben járó nő.
-Kérhetnék mára szabadnapot?- néztem rá kérlelően. - Ígérem, hogy behozom! Legközelebb kétműszakra jövök!!- tettem össze a kezem, mire egy sóhaj után bólintott.
-Rendben. De ledolgozod!!!- mondta mutató újját felemelve.
-Igen, igen! Mindenképpen.- vidultam fel majd egy meghajlás után, szaladtam is vissza a villamosra.
Felszálltam, leültem a helyemre ami még mindig üresen tátongott, majd ránéztem az órámra. 9 perc. Remélem még ott van....

A villamos megállt, az emberek pedig egyszerre akartak leszállni, ez miatt pedig tolakodva hagyták el a járműt. Én nem vagyok ilyen...minél hamarabb leszállni. Ugyan már, nem mindegy, hogy most egy-két perccel később lépsz a földre? Számomra ez felfoghatatlan.
Megvártam míg mind leszállnak, majd én is így tettem. Lepillantottam az órámra. 13 perc. Remélem nem kések el!
A fejembe megrözgített információ miatt tudtam, hogy melyik kávézóba ment. A sarkon van, kicsi de szimpatikus. Az emberek vevők rá.
Beléptem a helyiségbe, amit az ajtó felett megcsendülő csengettyű is jelzett.
Oda lépkedtem a pulthoz, aztán kértem egy fekete kávét. Kifizettem, utána pedig leültem egy asztalhoz. Kicsit keresgéltem, majd a szemem megakadt a barátja mellett ülő, forró csokit iszogató, rejtélyes fiún. Elmosolyodtam, majd bele ittam a kávémba. Keserű, de így szeretem.
Halk zene szólt a rádióból, beszélgetések néha halk nevetések csapták meg a fülem, ami kellemes érzéssel töltötték el a belsőm. Kellemes a hangulat.
Le sem vettem a szemem a fiúról.
A barátja állandóan beszél, egy perce sem marad csöndben, a másik pedig csak bólogat, néha elmosolyodik, de nem beszél. Talán néma? Meglehet, de mégis...nem úgy néz ki mint aki néma.
Ő más...más mint a többi.