𝐑𝐨𝐦𝐡𝐚́𝐳 | 𝘠𝘰𝘰𝘯𝘮𝘪𝘯 𝘧𝘧.

-4-

Már egy fél órája ülök, és nézem. Egy percre sem veszem le róla a tekintetem. Lehet feltűnő vagyok, de nem szeretnék semmit sem figyelem kívül hagyni. Pár dologra már rájöttem:
1. Szereti a forró csokit. (Már vagy a 3. pohárral issza. )
2. Nem beszélős típus, de mégsem néma.
3. A mellett ülő fiú a legjobb barátja, szereti, de nem mutassa ki.
4. Nincs barátnője.
5. Nem szereti ha reflektor fényben van.
6. Nem érdekli őt mások véleménye.

Kis dolgok, mégis sokat jelentenek.
Számomra nagyon sokat!

Leraktam a pohár kávém, ami már kissé lehűlt, majd kinéztem a hatalmas üveg ablakon. Esik az eső. Már megint....
Sóhajtva konstaláltam, hogy a pohár tartalma kiürült és hűvösebb is kezd lenni az idő. Meddig fog még itt ülni?
Mintha hallotta volna a gondolatom, felállt, lepacsizott a barátjával, majd elhagyta a kávézót. Körül néztem, majd lepillantottam az órámra.
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10....még egy kicsit. Rendben van. Már nem olyan feltűnő, de nem kerülhetett olyan messzire.
Felálltam, majd gyorsan kiszaladtam az esőbe. Azonnal átáztam de nem érdekelt. Csak el ne veszítsem szem elől!!

Lefordultam a legelső saroknál, majd megpillantottam őt. Fekete pulóvere sütyüje a fején, de így is biztos, hogy csupa víz lett a haja. A fejét lehajtva szedte a lábát majd hirtelen lefordult egy elhagyatott romházba. Kíváncsian követtem tisztes távolságból, majd én is elfordultam. Halkan sétáltam utána, de nem mentem oda hozzá. Túl gyáva vagyok.
Bement a romos épületbe, majd leült egy padra. A rozoga, fakult színű, mégis stabilan álló padon ülve a zsebéből ki vett egy cigis dobozt, majd kivett egy szálat. Berakta az ajkai közé, a másik kezével pedig egy fekete öngyújtó segítségével rágyújtott. Szívott, letüdözte, majd kifújta. Sóhajtott egyet, majd lehajtotta a fejét. Újra..
Szív, letüdőzi, kifújja. Felemelte a fejét. A szemében könny csillogott.
Sír? Igen, biztos sír. De miért? Hisz a kávézóban még mosolygott. Ott még minden rendben volt...vagy csak színészkedett? Ezek szerint igen. Vajon mi baj lehet? Legszívesebben oda mennék, átölelném, és a hajába puszilva suttognék neki pár bíztató szót. De nem....nem tehetem. Inkább csendben nézem, ahogy a könnyei egyre gyorsabban, és jobban áztassák az arcát, a cigiből pedig egyre kisebb lesz, mígnem teljesen egy spakk marad belőle. Újra rágyújt. És egyre erősebben sír, a válla rázkódik, de hangot nem ad ki. Pedig kiabálna, törne-zúzna, kiordítaná magából a dühét, a fájdalmát.
De nem teszi. Inkább csendben hagyja, hogy belülről marcangolja a bú. Nem tesz ellene semmit, csak szívja a gyilkos anyagot és mozgassa a lábát. Mint mikor ideges az ember. Fel, le, fel, le, fel, le. És így tovább.
Már nekem rossz nézni, ahogy szenved. Viszont én sem teszek semmit.
Túl gyáva vagyok hozzá.