NEKEM ADOD EZT A TÁNCOT? || GEORGE WEASLEY ||

26. fejezet.

Annebelle Lupin szemszöge

Ahogy általában lenni szokott, az utolsó tanítási nap kín keserves lassúsággal telt el, és csak hogy még rosszabb legyen a diákok kedve, még az eső is eleredt. Így délután senki sem tudott kint az udvaron bandázni, csak is az iskola falai között tudták élvezni a szabadságukat. Én is ezt tettem volna, de szólított a kötelesség, ugyanis apámhoz kellett mennem. A közös óránk végeztével utánam kiabált, hogy tanítás után keressem fel a szobájában. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy miről is szeretne beszélni velem.

Bele tellett egy kis időbe, mire elértem az úti célom feléig, afolyosók tömve voltak rohangáló alsósokkal és buzgón társalgó felsősökkel, akiket nagy nehezen tudtam kikerülni. Alig tettem meg pár métert, hallottam, hogy a hátam mögül valaki utánam kiabált.

- Annebelle!

Kíváncsian fordultam meg, hogy megnézzem magamnak az illetőt, aki nem más volt, mint Ginny Weasley. Hosszabb, természetes vörös haja csak úgy lobogott maga mögött, ahogy felém rohant.

- Szia. - köszöntem neki mosolyogva, amint útól ért és megállt, hogy a térdeire támaszkodva levegő után kapkodhasson.

- Szia. Merlinre, hova sietsz ennyire? - lihegte és megigazította kócossá vált haját. Elhúztam a számat, mielőtt megszólalhattam volna.

- Megyek beszerezni pár adagnyi fejmosást.

Értetlenül méregetett, de aztán végig szaladt rajta a felismerés.

- Ó, a büntetés miatt, igaz? - kérdezte, mire bólintottam. Ginny csak legyintett egyet, majd elvigyorogta magát. - Ne aggódj a professzor miatt, te még mindig jobban fogsz járni, mint Fred és George. Anyának a tűrőképességének határát súrolják már így is, csoda, hogy még nem küldött ebben a hónapban rivallót.

Nos, igen. Mrs. Weasley haragjáról már nem egyszer hallottam, bár őszintén mondom, meg tudom érteni őt. Van, amikor a fiúk már tényleg túlzásokba esnek a csínyekkel kapcsolatosan, főleg mikor elkapja őket a hév egy-két sikeres akció után. Olyankor napokon keresztül semmi mást nem lehet hallani, mint a tanárok panaszkodását. Annak viszont örülök, hogy apámmal eddig még nem húztak ujjat, - mivel elmondásuk szerint, ő az egyetlen jó fej tanár az iskolában - bár igaz, már fontolóra vették. Ekkor került arra sor, hogy megfenyítsem őket, mire csak annyit nyögtek ki, hogy: persze a legvérszegényebb verzióban. Utána George még kedélyesen hozzá fűzte, hogy a leendő apósával azért szeretne jó viszonyt ápolni.

- Abban reménykedem, hogy jó napja volt, mert ha nem, akkor még az is rá teszi a bélyeget a hangulatára. - nevettem fel, szó szerint elkínzott hanggal. - Mindegy is, egyébként mi újság van veled mostanság? Rég beszéltünk.

- Igen. Mióta egyesek kapcsolatba kerültek, hajlamosak megfeledkezni a barátaikról. - mondta lekonyult ajkakkal és szipogást színlelt. 

- Ahj, tudom, ne haragudj rám. - könyörögtem neki és magamhoz húztam egy szoros ölelésre, amit nevetve viszonzott.

- Ugyan már, csak viccelek. - kuncogott, aztán mikor elhúzódott tőlem, mélyen felsóhajtott. - Tudom milyen szerelmesnek lenni...

Még egy jó pár percig beszélgettem a vörös lánnyal, majd miután a lelkemre kötött egy csajos délutánt, újra útnak eredtem. Sietve szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb apám szobájához érjek, de a sors közbe szólt, merthogy sikerült össze futnom vele, pont azelőtt, mielőtt befordulhattam volna arra a folyosóra, ahol a szobája volt. Ahogy meglátott komor arckifejezése eltűnt, helyette szájára egy szívet melengető mosoly, szemébe pedig szeretetteljes csillogás költözött.