𝓘𝓷𝓯𝓲𝓷𝓲𝓽𝔂 𝓛𝓸𝓿𝓮 |

30 - 𝙍𝙚𝙖𝙡 𝙡𝙞𝙛𝙚 (2/2)

Annyira hálás voltam a lányoknak, hogy itt voltak mellettem és segítettek nekem, meghallgattak és szorosan magukhoz öleltek, erre volt szükségem. Tényleg jobban éreztem magam egy kicsit, miután elmeséltem nekik mi is nyomja a lelkem már több mint egy hónapja.

Össze rezzentem ismét, mikor meghallottam két kopogást az ajtón és mikor az kinyílt, a személy láttán azt hittem a székről is leesek. Meg fagyott bennem a vér is, még levegőt sem mertem venni, mikor szólásra nyitotta a száját, a lányok pedig elhúzódtak tőlem.

- Bejöhetek? - kérdezte a férfi.

- Már bent vagy - biccentett neki oda Scarlett, majd rám nézett és egy biztató mosolyt küldött felém.

- Mi akkor most vissza megyünk a többiekhez - mondta Lizzy és elhagyták a szobát Scarlettel.

- Mit szeretnél? - kérdeztem meg, miután megtaláltam a hangom, felálltam a helyemről, miközben letöröltem a könnyeimet. Biztos voltam benne, hogy a szemeim vérpirosak voltak a sírástól és a sminkem is elkenődött, de ez nem nagyon érdekelt jelen pillanatban.

- Beszélhetnénk? - szólalt meg miután megköszörülte a torkát, zavartan nézett engem. Nem tudom, hogy akartam-e azt a beszélgetést és fogalmam sincs miről akar velem beszélni.

- Nincs miről - mondtam ki túl elhamarkodottan, mert a férfi csak egy értetlen fejet vágott. Lényegében úgy gondoltam, hogy tényleg nincs miről beszélnünk, hisz barátnője van, én nem vagyok annyira fontos, hogy velem beszélgessen.

- Ugyan, szerintem nagyon is van - jelentette ki. Nyeltem egy nagyot.

- Miről? - kérdeztem.

- Nancy, nem nagyon értem azt, ami most történik - megrázta a fejét, kezeit a farmer zsebébe süllyesztette. Nem szólaltam meg, de nem azért mert nem mertem, hanem azért mert nem tudtam mit mondjak. Sebastian pedig folytatta. - Közel két hónapja át nézel rajtam, mint ha ott sem lennék és nem tudom miért.

- Ez nem igaz - próbáltam mentegetőzni,  mert semmi kedvem nem volt ehez a beszélgetéshez.

- De, de igaz - érvelt ellenem Sebastian. - Őszintén mondom, hogy nem tudom, tényleg nem tudom mit vétettem ellened, de sajnálom. Őszintén sajnálom amit tettem - nézte az arcomat bocsánatkérően.

Nem szóltam semmit, csak néztem a gyönyörű kék szemeit, amikben el tudtam veszni néhány másodperc alatt is.

- Miért? - tettem fel ezt a kérdést, mire értetlenül figyelt engem.

- Mit miért?

- Miért léptél be az életembe, ha tudtad hogy nem maradsz sokáig? - tettem fel a költői kérdésem. Nagyon meglephette ez Sebastiant.

- Nancy.. Én...

- Beléptél az életembe, közel engedtelek magamhoz. Jól éreztem magam veled, boldog voltam, talán eddig a legboldogabb, mikor a közelemben voltál. És aztán fogtad magad, és kiléptél, nem érdekelt semmi! - zúdítottam rá minden érzelmemet. A könnyeim utat találtak és szinte alig láttam már a fátyoltól, amelyiket a vizes könnycseppek okoztak.

- Nancy, nem nagyon értem, hogy.. - kezdte volna el, de közbe szóltam.

Persze, hogy értette, csak azt akarta, hogy kimondjam. Tökéletesen értette, hogy mire gondoltam, de játszotta az értetlent.

- Elérted, hogy beléd szeressek, aztán pedig elmentél! - mondtam ki az igazat, talán kicsit hangosabban is, mint akartam.

Nem gondoltam volna, hogy ez így fog megtörténni, de így lett és már nem tudom vissza csinálni. Lehet nem is tenném, ha tudnám is. Sebastian megszeppenve, nagyot nyelve nézett maga elé a földre. Az én arcom mindent elárult. Tükröződött róla a fájdalom, a szomorúság és már elrejteni sem próbáltam. Már mindegy, ki mondtam, amit ki kellett. Próbáltam valamilyen érzelmet leolvasni Sebastian arcáról, de nem tudtam. Mikor rám nézett a megbánás édes ízét láttam a szemeiben csillogni és egy cseppnyi fájdalmat is talán, amit nem tudtam hova tenni.

- Ezt akartad, hogy kimondjam? Hát tessék, kimondtam! - tártam szét a kezeimet tehetetlenül. - Beléd szerettem, nagyon és téged ez egy fikarcnyit sem érdekelt! - nyeltem egyet, felnéztem a plafonra, hogy a könnyeim ne folyjanak le az arcomon még jobban.

- Nancy, tudod jól, hogy ez nem igaz! - túrt bele a hajába mérgesen.

- Ha nem lenne igaz, akkor nem lenne barátnőd.

- A dolgok nem úgy vannak, ahogy ti hisztitek - próbálta menteni a menthetőt. Kicsit össze zavarodottan néztem tengerkék szemeibe.

- Akkor áruld el hogy vannak - suttogtam.

- Nem lehet - válaszolt ő is suttogva és láttam a szemeiben a fájdalmat, ami az enyémbe már egy jó ideje fellelhető. Közelebb lépett hozzám, jéghideg tenyerével megfogta a kezeimet. - Nancy, én... én szeretlek - bökte ki. A levegő is belém fagyott. Felnéztem rá, ő pedig engem nézett.

- Ha szeretsz, akkor miért vagy mással? -

- Mert nem érdemellek meg téged. Azt mondják: "ha szeretsz valakit, akkor elengeded." - mondta a könnyeivel küszködve.

- És ha szeretsz valakit, nem adod fel harc nélkül - feleltem. A könnyeim mardosták a szemeim, a könnyzáportól már-már homályosan láttam. Hátra léptem egy lépést és úgy néztem őt tovább, de a kezeit nem engedtem el.

- Nancy... - elhaló hangja még inkább megsiratott, de nem hagytam, hogy tovább mondja amit szeretne, a szavába vágtam.

- Választanod kell köztem és közte - ejtettem ki ezt az öt szót, hatalmas önuralom kellett, hogy megtartsam a magabiztosságom ebben a pillanatban, mert nem biztos, hogy kibírnám nélküle.

- Ne akard, hogy válasszak te közted és közte... - szemei a könnyáztatta arcomat nézte, szinte leolvasható volt róla a fájdalom. Nyeltem egyet, mielőtt feltettem a kérdést, amelyik válaszára nem voltam felkészülve, ki is lenne?

- Miért? Mert Őt választanád? - néztem gyönyörű, tengerkék szemeit, amik most is csillogtak, de nem boldogságtól, hanem a könnyektől. Csendben nézett engem, nézte ahogy lassan összetöri bennem a lelket, és ezt mind azért, mert nem az a választ kaptam, amit szerettem volna.

- Igen, őt választanám - elengedtem a kezeit. Úgy éreztem magam, mint akitől elvették volna a levegőt, hogy ne tudjon lélegezni. Könnyeim marták a szemem, a torkom össze szorult, ahogy a tüdőm is, a szívem pedig össze tört, csak ettől a három szó hallat-ától. Össze préseltem ajkaimat, szemeimet össze szorítottam és elfordítottam a fejem Sebastiantól. "Igen, őt választanám."  Vízhangoztak keserves szavai a fejemben, de a legjobban az fájt, hogy tudom, hazudott. Hazudott, mert legmélyén nem így gondolja.

Vissza vezettem a tekintetem a férfire, aki tekintetében láttam megcsillanni a fájdalmat, a sajnálatot és a megbánást. Vártam, hogy megszólal, hogy azt mondja, hogy engem választ, hogy amit mondott nem igaz. Vártam, hogy karjai közé zárjon és megcsókoljon, hogy azt mondja szeret. Hiába vártam, ez nem történt meg. Nyeltem egyet és egy fájdalmas bólintás után ott hagytam.

Ott hagytam a férfit, akit szeretek.