𝓘𝓷𝓯𝓲𝓷𝓲𝓽𝔂 𝓛𝓸𝓿𝓮 |

90 - 𝙍𝙚𝙖𝙡 𝙡𝙞𝙛𝙚

Í R Ó I  S Z E M S Z Ö G
_________________________________

A Sors bizony komor tudd lenni, kemény és depresszív. Talán tényleg igaz és létezik az a Könyv, amibe meg van írva mindenki sorsa, jövője, élete. Talán csak bábuk vagyunk, akikkel egy felsőbb hatalommal rendelkező lények, terentmények szórakoznak, játszanak és irányitanak. Lehet az életünk egy regény, ami előre meg lett írva, mi pedig annak vagyunk a szereplői és amit teszünk, nem hiába vannak következményei.

De akkor itt a kérdés, hogy "de mi van ha mégis igaz minden?".

Érző, emberi lények vagyunk, akik tudnak gondolkodni, döntéseket hozni, nevetni, sírni, beszélni, mozogni. Mi mindennel áldott meg minket az Ég, nem igaz? Száz ezer oldalas listát lehetne kormolni arról, hogy mivel lettünk megáldva, mint emberek. Hissz' mi vagyunk Isten legszebb terentményei.
És ahogy mindennek meg van a saját oldala, a saját oka, Nancy és Sebastian történetének is meg van a saját kezdete és vége is. De még nem jött el a búcsu ideje, mert túl szomorú lenne, ha így érne véget. Szóval, hol is hagytuk abba?

Sebastian nyugtalanul áldogált a korház folyosóján, miközben újra és újra lejátszotta a nemsokkal történt eseményeket a fejében. Az idő talán túl gyorsnak tűnik nekünk, időként pedig túl lassúnak, de Stannek most úgy tűnt, mint ha megállt volna az idő és minden le fagyott volna körülötte. Bele sem szeretett volna gondolni, hogy mi lesz tizenkét órán belül, ha a nő, aki a szobában fekszik nem tér magához.

"Viszont, ha a beteg nem tér magához tizenkét órán belül, az végzetes lehet számára."  – hangzott el újra és újra és újra a fejében. Szinte megőrült tőle. Nem látta tisztán a jövőt, nem látta tisztán a világot. Abban a hitben élt, hogy ha Nancy nem tér magához, a bolondok házában fog kikötni. Szinte nem bírta azt a terhet, ami az utolsó időben zúdult rá.

Csak ült Nancy ágya mellett és közben imátkozott a Szentekhez, a Mindenhatóhoz, hogy segítsék meg a Szerelmét. Könyörgött nekik azért, hogy még ne vegyék el Őt tőle, ne hívják még magukhoz, hadd lehessen még vele sokáig. Arról álmodozott, hogy egy hatalmas családot alapítanak együtt, mert Nancy is ezt szeretné, Ő pedig valóra akarja váltani minden álmát a Nőnek.

– Minden rendben lesz, meglátod - próbálta nyugtatta a férfit Anthony.

– Az a baj Mackie, hogy ezt már túl hosszú ideje hallgattom és képzeld, semmi sem jött rendbe azóta, sőt - válaszolt vissza ingerülten kikelve magából, de amint ezek a szavak elhagyták ajkait, meg is bánta viselkedését. Tekintetét rá vezetette a gyönyörű színésznőre, aki békésen aludt, legalábbis így tűnt, majd Anthonyra nézett, vett egy nagy levegőt és az arcát a tenyerébe temette. – Ne haragudj, nem akartam így neked esne, csak... - sóhajtott egyett.

– Semmi baj, érthető - szorította meg bíztatásképp a vállát a férfi. Sebastian csak egy félmosollyal köszönte meg megértését, majd pillantását Nancyn pihentette. Kezei közé zárta a Szerelme kezeit és egy lágy csókot lehelt rájuk. – Elmegyek a büfébe, hozzak neked valamit? - kérdezte Mackie.

– Nem, köszi - mondta. Ez után Mackie kiment és ismét ketten maradt a szerelmespár.

Az idő telt, a Nap kezdte elveszíteni ragyogó erejét, lassan távolodott az égboltról és a csillagok a Holddal próbálták helyetesíteni a Csillagot. A szél oda kint lassú táncot járt a faágakkal és leveleivel, míg a városban zajló autók kezdtek csendesülni. A korház falai közt csend honolt, csak a gépek csipogása halatszódott és a halk beszéd, amik az ott dolgozókhoz, illetve a látogatókhoz tartozott.