Stark Program

IV.

Az idő egyre lassabban forgott, de a nap végre kezdett lemenni. Odakint hűvös lett és Bruce felment lefeküdni. Én nem tudtam hazamenni, Nat elment és itthagyott engem. Nem is nagyon akartam, képtelen voltam elszakadni az érzéstől. Lent ültem a műhelyben és a velem szemben kuporgó Tonyt figyeltem, vagyis a tökéletes másolatát. Majdnem tökéleteset, az igazi Starkból egó és vidámság áradt. Tekintete feltüzelte a körülötte lévőket. Igazán emberi volt, a program azonban még nem tett semmi olyat amitől azt tudtam volna gondolni, hogy ismét itt van.

-Minden rendben van Mr. Rogers? Olyan szomorúnak tűnik.-ült közelebb hozzám.-Nem volt hatásos az ölelés?

-Nem erről van szó..Tony. Tudod, te..te képes vagy érzelmekre?-vágtam bele a közepébe, egyáltalán nem lepődött meg.

-Igen, Mr. Stark velem egy új fajta technológiát hozott létre. A legintelligensebb mesterséges intelligenciát aki létezhet még jó száz évig..-mondta arcomat vizslatva.-Rendelkezhetek érzelmekkel.

-Mikor? Vagyis..feltételes módban beszélsz, miért?

-Csak abban az esetben érezhetek bármit is, ha azt legalább egyszer már tapasztaltam. Vagyis..meg kell tanítani őket. Olyan mintha a tanítóm lenne a programozóm, de ez inkább..

-Csak kapcsolat..-fejeztem be mosolyogva.

Nagy meglepetésemre a férfi visszamosolygott, nem is akárhogyan. Arcán gödröcskék jelentek meg és hófehér fogai csak úgy villogtak. Olyan volt, mint Ő.. Ilyen gyorsan működne a tanításnak nevezett dolog? Egyetlen pillanat elég hozzá, hogy tudja mi az az öröm és a szomorúság?

-Szoktál...aludni?-kérdeztem kicsit butának érezve magamat.

-Ne butáskodjon!-nevetett fel.-Továbbra is csak egy program vagyok, arra vagyok képes, higy egyre emberibb legyek de soha nem leszek igazán az. Sajnálom, hogy így van.-mondta komoran a végén.

-Neked nem lenne ilyesmi a kötelességed..ez csak..

-De pontosan, Mr. Rogers! Mr. Stark magának készített, szóval minden ami ezzel kapcsolatos az az én feladatom.

Nem tudtam mit mondani, csak bólogattam, mint egy hülye. Még mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Egyelőre nem voltam biztos abban, hogy végig akarom-e ezt csinálni. Sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen csak leugranék valahonnan és akkor megint Tonyval lehetnék. Egyetlen pillanat lenne az egész..de ki tudja mi van a halál után? Az is lehet, hogy az van amit leírtak, de akkor én a Pokolban fogok elégni..

-Nem álmos Mr. Rogers?-kérdezte Tony figyelmesen.

-Nem igazán-kuncogtam.-Miért magázol engem?

-Talán nem kéne?-kérdezte megszeppenve.-Tony azt mondta, hogy mindenkit..

-Engem ne..-mondtam mosolyogva.-Elég a Steve.

-Köszönöm.-mondta egy fejmeghajtás közepette.

-Miért beszélsz úgy mintha alsóbbrendű lennél?-szegeztem neki az újjabb kérdést.

-Rendben, Steve. Elmondok mindent de meg kell ígérnie, hogy nem fogsz kiakadni. Meg azt is, hogy utána megborotválkozol.-itt bólintottam.-Mint már azt mondtam én is és Dr. Banner is...Tony neked tervezett. Számodra, vagyis ez azt jelenti, hogy teljes mértékben a te tulajdonodban állok.

Ha lett volna most bármilyen folyadék a számban akkor azt most vagy kiköptem volna, vagy megfulladtam volna tőle. Az én tulajdonom? Igaz, hogy voltaképpen csak egy robot..még..de attól még nem tárgyiasíthatjuk. Vagy Stark direkt fogalmazott így? De miért tette volna? Pár másodperc gondolkodás után jutottak csak eszembe Bruce szavai; "Szeretett téged!". Mostmár értem, tényleg szeretett, igazából és tisztán. Észre sem vettem, hogy már sírok és azt sem, hogy Tony engem ölelve üldögél mellettem. Minden megszűnt létezni, annyira fájt, hogy nem tudtam gondolkodni, nem láttam semmit csak az Ő mosolyát és arcát magam előtt. Újra hallanom kell a hangját és éreznem kell a tapintását. Bárcsak kihasználtam volna azt a rengeteg időt, annyira hülye vagyok. Meg akarom h-...

-Steve? Jobban vagy? Mit nézel annyira?-kérdezgetett Tony miközben arcom előtt suhintott egyet kezével.-Az embereknél is van lefagyás?

-Nem..én csak.-szipogtam.-Téged néztelek.

Itt Stark nem tett semmit, semmit..csak nézett. Olyan mélyen belenézett a szemeimbe, hogy azt hittem elolvadok. Mielőtt újból szólhattam volna, hogy megtörjem a csendet elmosolyodott.

-Köszönöm Steve! Te is jól nézel ki..-vigyorgott, szemei eltűntek orcája mögött.

Eltelt pár perc amíg eltudtam szakítani a tekintetemet róla de végül sikerült. Nem bombáztam több kérdéssel, borzalmasan fáradt lettem hirtelen. Azt hittem, hogy egy nagy kő esett le a szívemről de igazából csak nőtt pár centivel az így is meglévő. Azt hittem megnyugodtam amiért Tony újra itt van de igazából csak még nyugtalanabb lettem amiért tudtam, hogy nincs itt. Azt hittem..azt hittem, hogy meg fogok gyógyulni végre és többé nem kell szenvednem. Hát hatalmasat tévedtem.