Stark Program

XIII.

Azt hittem, hogy meg tudom szokni. De ez túl nagy változás volt és túl gyorsan történt. Minden perccel egyre jobban érzem, hogy ez nincsen rendben. Minden elromlott amikor megjelent a program. Most a kanapén ülök, mellettem álldogál és még mindig mosolyog. Nem tudja, hogy mit kéne reagálnia ezért mosolyog, de mégis olyan érzésem van mintha az én szenvedésemen mulatna ennyire csodásan. Kedvem lenne beleverni egyet a szép fogsorába. A mosolya közel sem olyan, mint az igazi Tony Starknak volt..nem bírom már ezt tovább.Az életem közel sem úgy alakult ahogy terveztem, persze miután a jégbe fúródtam ennek a vágyálomnak már akkor nyoma veszett. Sőt..mikor Bucky lezuhant már akkor elcsúszott valami egy szörnyű irányba. Azóta soha nem tudtam visszarakni a helyére a dolgokat, soha nem teljesen. Mindig hiányzott valami és most már tudom, hogy mi volt az. Tony.

Tennem kell valamit, Bruce még mindig nem tért vissza. Kezdek aggódni érte de a legkisebb kedvem sincs meg hozzá, hogy elhagyjam a bázist. Egyébként is rá kell jönnöm, hogy mi a helyes. Stark nem maradhat itt, nem lehet "életben" a program. Ő nem Tony, legalábbis nem az akit én ismertem, az az ember aki feláldozta volna az életét bárkiért és akkor is mosolygott amikor a halál torkában álltunk. Az az ember aki bármiben belém tudott kötni vagy éppen megerősíteni benne. A saját útját járta, senkivel nem foglalkozott és nem lehetett elsöpörni. Ő volt az a Tony Stark akit én ismertem és ő volt az akibe beleszerettem. Nem ez az élettelen robot akit pár nappal ezelőtt láttam kikászálódni egy koporsóból. Azóta is kísért a látvány. Nem tudok eleget aludni és csak a férfi jár az eszemben. Összetörték a szívemet, még egy utolsó bevetésre van erőm és utána végre elmehetek. Vasember után mehetek.

Nagyon lassan fordítottam oda a tekintetemet a programra aki még mindig engem bámult. Nem tudom, hogy milyen arcot vághattam de az ő mosolya egyből eltűnt. Valamiféle értetlenség vette át a helyét..bár úgy tűnt, hogy ismeri a nézésemet mégsem tett semmit. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem.

-Steve? Minden rendben?-kérdezte halkan.

Nem tudtam megtenni amit kellett volna. Úgy nézett ki..olyan hangja volt, mint Tonynak. Csodálatos munkát végzett a zseni,mint mindig. Kár, hogy hiába mert ezt nem bírom elviselni többé. Ha elfelejthettem volna azt ami pár hónapja történt akkor minden sokkal másabb lenne. Azt hinném, hogy megkönyörültek rajtam és végre szerethetek, reménykedhetek és hihetek valamiben. De az a mocskos sors..nem akar utat engedni nekem a túlvilágba. Tony áll az utamban semmi más. Vagy talán nem kéne meghalnia?

-Persze.-mosolyogtam rá erőltetetten.-Figyelj! Most egy kicsit el kell mennem, rendben? Ha valaki keresne mond, hogy..nem vagyok itt.-hánytam oda neki a szavakat az ajtóból.

Nem vártam meg, hogy befejezze, ráugrottam motoromra és hajtottam a belváros felé. A hideg szál kiszárította számat és alig láttam tőle. Az eső egyre gyorsabban esett és egyre nagyobb cseppekben. Az egész világ velem gyászolt, hideg és nyirkos volt minden mintha csak tudná mire készülök. Senki nem fog utánam jönni. Kizárt, hogy ilyen életjelekkel túlélnék ilyesmit. Talán végre elérkezik az én időm. Mikor megláttam a távoli fényeket még gyorsabban kezdtem haladni. Nem volt túl sok időm úgy sejtettem. A bázison majdnem belehaltam a pánikrohamba némi fájdalomtól és hiányérzettől Azt hiszem mind beismerhetjük, hogy többé nincs szükség rám itt. Már nem vagyok Amerika Kapitány. Vasember nélkül nem is akarok az lenni. Számomra a hős szó egy elhidegült sötét fogalom. Aki hős annak nem jár más csak veszteség és balítélet, a világ keres valakit aki megvédi őket. Viszont miután ez megtörtént olyan is kell nekik akit szidhatnak a veszteségekért. Így nem mérlegelik azt amit megmentettél, mindig is így volt és mindig is így lesz. Többé már nem akarok ebben az életben maradni. Én csak..szeretnék Tony mellett lenni, legalább egy kicsit. Egy utolsó pillantást vetni rá, az is elég lenne.