Stark Program

X.

Nem tudom hogyan tovább. Kifogytam az ötletekből, hogy mégis miféle módon kellene helyreállítanom a valóságot. Úgy tűnik, hogy egyre messzebb úszok fejben az igazságtól. Akárhogy is próbálom tagadni Rhodeynak van igaza, ez így nincs rendjén. Tony meghalt és ezt nem tudom megváltoztatni vagy helyrehozni. Egy senki vagyok aki jobban elrontja azt ami most van, nem tudtam, hogy ez lehetséges.

Nem akartam megmozdulni, nem akartam zajt csapni vagy egyáltalán szívni ezt az értékes levegőt. Csak elpazarlom, talán az lenne a legjobb, ha csak akkor lélegeznék amikor muszáj.

Kihúzom magamat és visszatartom a levegővételt egészen addig amíg a mellkasom nem kezd el nyomni és a tüdőm nem küzdi ki magát a szorítóból egy köhintéssel. Arcom felforrósodik mikor másodjára is megismétlem a spórolást. Mellkasomban szúró fájdalmat érzek és minden egyes próbálkozással csak erősödik. Vajon mit szólna Tony, ha látná ezeket a szánalmas vergődéseket. Talán az lenne a legjobb, ha mostantól egyáltalán nem vennék levegőt. Még egyszer utoljára magamba szívom a friss és hideg láthatatlan gázt majd benntartom. A fájdalomra várva meglátok magam előtt egy szinte fénylő alakot. Nem is maga a test fénylik, hanem az a csodás mosoly. Tony az..leírhatatlan látvány. Szemeim könnybe lábadnak a férfi láttán és minden erőmmel küzdök. Talán sikerült amiért küszködtem? Most már kifújhatom a levegőt? Fel akarok állni de a testem nem enged mozdulni. Karjaim zsibbadtak és a lábujjaimat is alig tudom megmozdítani. Gerincem nem tudja megtartani többé a felsőtestemet. Egyszerűen eldőlök oldalra és befogom a számat, hogy még véletlenül se érjen el az életmentés. De, mint mindig most is hiába várom a megváltást, szemeim elnehezednek és szívem ugyan ki hagy ütemet..de az agyam minden erejével ellenkezik. Tony eltűnik a sötétségben és én megint egyedül vagyok a szánalmas küszködésemmel. Egyetlen pillanat alatt elsötétedett minden és ájultan szívtam be ismét a frissítő levegőt. Az első sikertelen próbálkozás. 

Az éjszaka gyorsan telik, ha az ember nem riad fel ezerszer. Sokkal pihentetőbb, ha nem álmodsz arról a személyről aki örökre elveszett. A nap felkel és nekem vele kell tartanom megint. Mert még mindig itt vagyok és élek egy olyan életben amire már nincsen szükségem. Az épület üresnek tűnik és nyugodtnak de ettől van talán a legmesszebb. Minden egyes sarokban érezni lehet az elfojtott érzelmeket és a kínzó fájdalmat. Szinte átjárja a sötétség az egészet, és mi nem tudunk fényt gyújtani benne. Pár hónapja elveszett minden, minden ami számomra fontos volt. Mintha gondolatban ismételném önmagamat, tovább kell lépnem vagy bele fogok őrülni a fájdalomba. Minden pillanattal egyre kevésbé vagyok önmagam, de nem tudok ellene tenni semmit. Még nem állok készen erre, senki sem állt készen erre a fordulatra. Mi csak egy kívánságot teljesítettünk Bannerrel de elhoztuk mindennek a végét.

Magam elé bámulva görnyedek a fekete bőrkanapén, nem tudok másra gondolni. A hátamat égetik a nap sugarai és a szemeimet az éjszaka hiánya. Hajam zsíros és burjánzó szakállam tele van ősz szállal. Nem tudok megválni a régi külsőmtől..de persze minek is? Hiszen nem lesz már rá szükségem sokáig. Majd a sors megmondja, hogy mikor pihenhetek meg. Az a rohadt sors..