Stark Program

V.

Végül lehunytam a szememet a laborban lévő kanapén. A led fény még mindig égett a sarkokon, megnyugtató hangulata volt. A program is hasonló érzetet adott ahogy a gép előtt ült és a billentyűzeten pötyögött. Néha felállt és mászkált a szobában vagy kinézett az ablakon. Szemei és mellkasa világítottak a sötétben, léptei olyan hangtalanok voltak, hogy azt lehetett volna hinni, hogy lebeg. Olyan volt akár egy szellem, kirázott tőle a hideg.

-Steve? Minden rendben van?-kérdezte miközben leguggolt fejem mellé, hogy szemembe nézhessen.-Miért nem alszol?

-Nem vagyok álmos.-suttogtam könnyes szemmel, nem volt igaz..szerettem volna végre megpihenni de nem tudtam.-Jó nézni téged.-ez sem volt igaz.

-Én holnap is itt leszek. Kérlek aludj!-mondta továbbra is mosolyogva majd felállt, tenyerét a homlokomra tette.

Éreztem, hogy bőre hideg és száraz, mintha most rakták volna össze..ez részben igaz volt. Elálmosodtam az érintésétől, az agyam kezdett kikapcsolni. Bíztam a programban de fogalmam sem volt, hogy éppen mi történik. Másodpercek alatt lecsukódtak szemeim és úgy éreztem, hogy többet nem is fogok felkelni. Furcsa módon hirtelen megkönnyebbültem emiatt, olyan jó lett volna, ha többé nem kelek fel. Csak pihentem volna egyet...

Azonban a nap megint nem hagyott nyugton mély álmomban. Pedig szívesebben maradtam volna a felhők között az én drága hősömmel. Mert, hogy nem voltam egyedül, Vasember is ott volt velem és Ő repített a felhők fölé. A paradicsomból egy másik Stark keltett fel aki annál kevésbé volt megnyugtató.

-Steve! Kelj fel, lassan dél van. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiütlek...-mondta inkább csak magának de azért feljegyeztem kábult agyamba.

-Tony..-nyögtem fel majd felültem.-Hol vannak a többiek?-kérdeztem rekedtes hangon.

-Dr. Banner elment, Ms. Romanoff szintén elment és így más nem is maradt. A doktor azt üzente, hogy holnap visszajön csak akadt egy kis dolga Varsóban.

Nem válaszoltam semmit csak bólogattam, mint egy hipnotizált kiskutya. Mikor befejezte monológját felálltam és nyújtózkodtam egyet. Tony talán növelt volna a program magasságán? Majdnem akkora volt, mint én, alig pár centi híján. Mikor realizáltam, hogy csak ketten vagyunk az épületben kicsit feszélyezve éreztem magamat. Frusztráló volt, hogy nem volt velem senki más. Egy szellemmel kell lennem egész nap. Nem..ez nem igaz..Ő nem sz-..

-Minden rendben van Steve? Hogy aludtál?-kérdezte veszettül vigyorogva.

-Persze..minden oké. Azt hiszem ideje lenne felhívni a többieket. Azt nem mondta Bruce, hogy miért megy Varsóba?

-Nem de nem hinném, hogy veszélyben van mert csak pár gép és táska volt nála.

Nagyot sóhajtottam, ez az ember vagy program vagy mi az Isten egyáltalán nem olyan volt, mint Tony. Az volt a neve, Ő hagyta itt nekem és úgy is néz ki de nem Ő az. A régi Stark pontosan tudta volna, hogy egy táskával is tudunk harcolni, főleg Banner...

-Rendben, köszönöm!-válaszoltam neki majd az ajtó irányába indultam.

Beszálltam a liftbe és megnyomtam a felfelé vezető gombot. Tony beszállt mellém és ezzel egy még kisebb helyiségbe kerültem vele. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit is érzek. Nem féltem tőle...nem tudom mi van velem. Meg akarok h-...

Ekkor a lift kicsi jelzője felszólalt és az ajtók kinyíltak. Tony rám várt de én csak bámultam magam elé, mint egy kitömött állat. Alig tudtam mozdulni mikor realizáltam, hogy mégis mi a mondat második fele amit mindig félbeszakít valami. Az élet nem hagy engem pihenni..soha. Még a saját gondolataimban sem tudok egy kicsit nyugalomra lelni mert annyi sötét emlék rabjává váltam.

-Csak utánad, Steve.-zökkentett ki újból a lágy hang.

Lehetett az akármilyen nyugodt vagy kedves nekem akkor is olyan volt mintha egy élőhalottal beszéltem volna. A program bemocskolt minden egyes emléket Starkról. Másodpercek alatt kezdtem el rémképeket látni. Az ebédlő és a konyha is üres volt, csak ketten voltunk. Pánikrohamom volt, le kellett ülnöm.

-Minden rendben van? Gyorsul a szívverésed.-ül le mellém Tony majd megragadja kezemet és ütőeremre helyezi ujjait.

Szeretném, ha nem tenné de nem tudok megszólalni. A szám kiszáradt és az ajkaim elfelejtették, hogyan kell szavakat formálni. Tony kedves tekintete és érintése kitörölt mindent. De nem csak a rosszat, minden egyes dolgot elfelejtettem abban a pillanatban amikor megfogta kezemet. Nem voltam képes érezni vagy gondolkodni. Mintha a testem élne de a lelkem meghalt volna. Ez részben igaz is volt.