Stark Program

VIII.

-Nem tudom, hogy örülni fogtok e neki. Ez szinte kiszámíthatatlan de..-itt nagyot sóhajtottam majd a türelmetlen dokira néztem.-Tony visszatért. Vagyis..

Senki nem szólt semmit, csak bámultak rám értetlenül. Sokan azt se tudták, hogy hol vannak éppen. Mindannyian borzalmas állapotban voltunk és ezen nem változtathat egy egyszerű kijelentés. Ezek csak szavak voltak és egyelőre senki nem tudta behatárolni a mögöttük lévő jelentést. Talán úgy tűnt, hogy nincs is nekik, mert, hogy az amit mondtam lehetetlen volt. Én is tudtam jól, nem tudtam megszólalni. Csak néztem a megtört és szétcsúszott személyiségeket akikkel egykor együtt nevettünk és viccelődtünk. De rá kellett döbbennünk, hogy az élet nem csak játék és mese, Tony meghalt. Voltaképpen mind meghaltunk vele együtt csak a testünk maradt meg, a lelkünket Stark magával húzta a végbe.

-Ezt nem értem..-fogta a fejét Rhodey.

-Igen, tudom..de..-válaszoltam volna.

-Steve, tudom, hogy hiányzik! Nekem is! De ilyesmivel nem szabad viccelődni..-tört ki a férfiból a sírás.

Natasha kétségbeesetten nézett minket, engem aki egykor olyan beszédeket mondott, hogy azt a tíz fős csapatot is fellelkesítette aki 5 év után ismét harcba indult. Nem voltunk már Bosszúállók csak egy csapatnyi egykor nagyon jó barát, akik most elvesztették minden hitüket. Fájdalmas volt belegondolni de az igazságot nem lehet letagadni. Ahogy Tony mondta, a végzetet nem lehet elkerülni mert akárhogy is próbálkozol végül mindig utolér.

-Ő..igazából nem Tony.-nyögtem ki a megsemmisítő szavakat, a torkom kiszáradt ahogy megláttam a többiek arcát.

Láttam rajtuk, hogy mondani akarnak valamit de mindenkit fojtogatott valami. Mindenki érezte azt amit én, az egész világ velünk gyászolt. Stark magával vitt mindent erről a helyről amit szerettünk és tiszteltünk. Semmi nem maradt utána, csak megtört emberek akik elfelejtettek élni és létezni. Én is szerettem volna sírni de kiszáradtam, a fény ami bennem dobogott 1940 óta az most örökre odaveszett. Nem éreztem úgy, hogy érdemes miért itt maradnom. De mégis visszatartott valami, fogalmam sem volt mi lehetett az de éreztem, hogy még kellek a világnak. Ez volt az az érzés ami visszafogott, semmi más nem maradt már itt nekem. Mindent elvesztettem és nem is akartam küzdeni érte. Nem volt hozz elég erőm, Amerika Kapitány elbukott. Szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam tovább mondani azt amit elkezdtem, nem tudtam megmagyarázni nekik, hogy miért sírok. Csend volt, kibírhatatlan csend, nem hallottam mást csak Tony hangját. Tudtam, hogy többé nem láthatom és nem beszélhetek vele, nincs több lehetőségem, ez már nem csak egy játék. Túl régóta nem éreztem semmit, ez túl sok.

-Lenne pár kérdésem Mr. Rogers.-hallottam meg Peter elhaló hangját.

Nem tudtam ránézni, a plafont bámultam és hallgattam a megsemmisítő csendet. Borzalmasan fájdalmas volt, nem tudtam elnyomni az érzelmeimet többé. Mindenki hallgatott, nem kiabáltak, nem kérdeztek csak várták, hogy megmagyarázzam nekik a lehetetlent. Vártam a mentőhajóra ami talán egy csoda lett volna, egy másik életben talán. De ez az igazság volt és a sors nem úgy ítélte, hogy méltó vagyok egy ilyesfajta csodára. Úgy gondolta, hogy szenvednem kell, meg kell lakolnom a bűneimért. Nem szabadna már ebben az életben lennem..de mégis itt vagyok. Csak, hogy az élet már nem lát szívesen így megpróbál szétszaggatni belülről. Mindannyiunkkal ezt teszi, lehet, hogy jobb lett volna, ha Thanos megnyeri a háborút.