Stark Program

VI.

Alig bírtam lélegezni, nem tudtam másra gondolni csak az igazi Tony Starkra és arra, hogy most mit csinálhat. Vajon lát minket? Láthatom én még valaha Őt? Mert, ha igen akkor máris rohanok hozzá..

-Jobb?-vette el hirtelen kezét a program, olyan érzés volt, mint amikor hirtelen jössz fel a víz alól hosszú idő után.

Kaptam levegőt és a rosszabbnál rosszabb gondolatok ismét visszaáramlottak fejembe. De be kell ismernem egy fokkal jobb volt. Nem tudom mégis mit tesz velem ilyenkor de az biztos, hogy Bruce ilyesmi képességről nem tud. Tony megint átvágott volna minket?

Mielőtt tovább agyalhattam volna hatalmas zajra kaptam fel a fejemet. Az ajtó irányából jött és egy doboznyi kacat okozta. Meg persze azok tulajdonosa aki nem volt más, mint Dr. Strange. Szemei kikerekedtek és arca falfehér volt. Először szinte fel sem fogtam mi van vele, majdnem odasiettem hátha valamiféle rohama van. De ekkor eszembe jutott, a program okozza. Eddig még csak Romanoff és Banner látták őt, ezek közül az egyik csak kamerán és még így is felzaklatta a dolog. Persze most, hogy a doki feltűnt  a semmiből és meglátta lassan négy hónapja halott barátunkat..talán egy kicsit gyorsan történtek a dolgok.

-Strange! Nyugodjon meg, Ő itt nem..

-Mit tettél te idióta?!-ordított rám.-Megmondtam, hogy nem hozhatjátok el egy másik idősíkról!

-Nem erről van szó..kérlek hallgass m-..

-Akkor honnan van?!-kezdett el fenyegetően közeledni.-Másik dimenzió?-köpenye összevissza lobogott háta mögött.

Mielőtt megüthette volna a programot amaz egyetlen pillantás erejével leállította Őt. Stephen lesokkolódva figyelte kéken szikrázó szemeit. Láttam a felgyülemlett fájdalmat íriszeiben, Ő látta előre az egészet és nem tehetett semmit.

-Tonynak nem kék szemei voltak?-tört ki belőle a sírás, orrnyergét dörzsölgetve takarta el arcát.

-Stephen..Ő nem Tony. Ő egy program, olyan, mint Jarvis vagy Ultron. Stark hagyta itt nekem.-tettem kezemet hátára.

-Én ezt..nem...nem lehet.-fakadt ki a férfi, kifutott az épületből és egy várakozó autóban eltűnt, a dobozt itt hagyta.

-Azt hittem örülni fognak nekem Steve..-szomorodott el a program, ennek láttán a szívem nagyjából ezer darabra tört.

-Tudod Ők csak nagyon meglepődnek. Nem megszokott dolog egy már meghalt ember újra itt látni.-próbáltam a lehető legkedvesebben mondani.

-De te itt maradsz velem ugye?-kérdezte könyörgő pillantással.

Nem tudtam neki válaszolni mert nem voltam benne biztos. Nem tudom, hogy akarom e ezt az egészet. Én csak szeretnék egy kicsit pihenni végre. Hozzábújni Tonyhoz és ott maradni örökre az ölelésében. Ha ezt nem tehetem meg akkor abba bele fogok halni.

Végül is alig észrevehetően bólintottam egyet, úgy éreztem mintha kelepcébe lettem volna zárva. Attól féltem, hogyha rosszul reagálok akkor megtöröm a programot. Nem fogtam fel a "program" szó jelentését...Ő is érző lény és amint megbántom tudni fogja mi az a fájdalom. Olyan, mint egy újszülött gyerek. Egy gyermeket pedig nem bántunk, nem kínozhatom..mert ez annak számít nálam.

Tony átölelte derekamat és arcát hozzányomta combomhoz. Alig tudtam mozdulni a szorításától, szinte egyértelmű volt, hogy sokkal erősebb nálam. Olyan voltam, mint egy hörcsög egy kisgyermek kezében. Egy olyannak akinek most van először házi kedvence. Szépen lassan lefejtegettem magamról kezeit majd tennivaló híján visszaültem a kanapéra. Egészen közel voltam hozzá, combunk szinte összeért. Én magam elég bámultam, arcom vörös volt de szemem sarkából láttam, hogy Ő engem figyel. Talán feltűnő voltam? Próbáltam teljesen normálisan viselkedni a közelében de a hülye is látja, hogy szét vagyok csúszva.

-Steve?

-Igen?-fordultam felé feszengve.

A hangom remegett és a kezeimet alig bírtam megtartani. Szétestem, lelkileg és testileg is. Nem voltam önmagam már nagyon régóta és fájt így látni magamat. Jobban hasonlítottam a régi szérum előtti Stevere, mint a szuper katonára. Nem én voltam Amerika Kapitánya többé.