Stark Program

XI.

Fogalmam sincs, hogy hol lehetnek a többiek. Mintha mindenki eltűnt volna, borzalmas érzésem támadt. Olyan leírhatatlanul ismerős érzés volt. Amikor a szemem láttára lett hamuvá az összes barátom. Nem tudtam megfogalmazni azt a kínzó fájdalmat ami átfutott a testemen. Lassú reakció idővel ugyan de felpattantam és elkezdtem a lépcső irányába rohanni. Nagyon szánalmasan festhettem a szakadt ruháimban és a mellkasig érő szakállamban. Alig tudtam a lábamon maradni, régen ezer kilométereket futottam egyetlen perc alatt. Nem akartam belegondolni, hogy mit teszek magammal de nem tehettem mást. Egyszer szembe kell néznem a dolgok hátulütőjével. Nem maradhatok örökre ilyen állapotban mert be fognak zárni valahova.

-Tony!-kiáltottam el magamat a lépcső tetején akaratlanul is.

A falnak támaszkodva sántikáltam végig a folyosón. Az oldalam szúrt a hirtelen mozgástól és egyenetlen levegővételtől. Lábaim majdnem kicsuklottak alattam hogy befordultam a sarkon. Csont és bőr voltam, úgy festettem, mint egy zombi. Elhaladtam ezernyi szoba mellett de csak a folyosó végén lévő hófehér ajtó érdekelt. Nem érte el az ablakok fénye azt a részt, kihaltnak és ridegnek tűnt. De látnom kellett, tudnom kellett, hogy ott van e. Nem bírtam ki még egy percet nélküle. Szükségem volt a megnyugvásra, a feltételezett megnyugvásra. Olyan érzésem volt mintha már órák óta rohannék, pedig alig telhettek el másodpercek mióta felértem az emeletre. Végre elértem a zárt ajtót, önfeledten estem neki a hideg anyagnak. Nem dörömböltem csak sírva nyöszörögtem, mint egy meglőtt kutya. Alig adtam ki hangot, nem jött ki senki a folyosóra, olyan volt mintha teljesen egyedül lennék. Szívverésem felgyorsult és alig kaptam levegőt, a falnak dőlve ereszkedtem le egészen a földig. Azt hittem, hogy haldoklok, pánikoltam, megfulladok. Torkomat markolászva ütöttem a földet teljes erőmből..aztán eszembe jutott, hogy nem kéne ellenkeznem. Végre megtörténhet az amiért küzdöttem. Hiszen meg akartam halni, nem? Mostanra már teljesen lényegtelenné vált, a testem minden erejével küzdött azért, hogy továbbra is szívjam a bázis levegőjét. Vajon mi lesz Tonyval? Mi lesz Tony programjával, ha én elmegyek? Ha elmegyek...? Mi?

-Steve!-hallottam meg egy lágy, kétségbeesett hangot a magasból.

Felnéztem volna de a torkomat még mindig fojtogatta a fájdalom. Azt hittem, hogy kibírhatatlan és ennél rosszabb szóba sem jöhet. Viszont amikor felnéztem az érzés enyhült. Tony guggolt mellettem és hátamat simogatta, fogalmam sem volt, hogy mit akart elérni de valamit biztosan tett. Az érintése felébresztett bennem egy emléket.

2012-Loki leigázza New Yorkot- Tony a földön fekszik

Azt hittem. hogy meghalt, hogy már akkor vége volt. Ennél borzalmasabb dolgot elképzelni sem tudok, alig ismertük meg egymást. De talán kevésbé fájt volna, ha már akkor elveszítem. Az biztos, hogy nem történtek volna meg ezek a borzalmak. Nem lett volna program, nem lett volna csettintés és nem lett volna háború. Strange azt mondta, ha egy dolgot megváltoztattunk volna akkor máshogy alakulnak a dolgok. Talán éppen Tony lett volna az a dolog.

Éreztem, hogy arcomon könnycseppek gördülnek végig. Tony most nem mosolygott, olyan volt mintha Ő is sírni akarna. Én is sírtam volna a helyében, fájdalmas nézni is egy ilyen szánalmas ember vergődését. Olyan voltam, mint egy kezelhetetlen gyerek aki elvesztette a játékát.