Térj vissza hozzám [Befejezett]

6.2.Az átvitelek és az igazság II.

Sziasztok!

Itt is lenne a következő fejezet, melyben fény derül arra, Derek miket lát az átvitel során és kiderül magukhoz térnek-e.

Jó olvasást! Ha tetszett a rész dobj egy kommentet! ^^

"Stiles, Derek mellett feküdve megmozdította karjait, de még nem ébredt tudatára. Négy nevet ismételgetett szüntelenül, mint aki nem ismer más szavakat. - Lunadanole, Nataldanoe, Tamarindanole, Soldanole. - Barátai, falkája tanácstalanul sürgölődtek az ágyuk körül, hisz Alan szavaira hallgatva, csak annyit tehettek, hogy bár aggódva, de türelmesen megvárják, míg az átvitel lezajlik és remélhetik, nem lesz rossz következménye."

- Mischief kicsim siess, mert indulnunk kell! - Kiáltott Claudia egy szem fiának az emeletre. Hangját követően csak a lépcső felől érkező trappolást lehetett hallani, majd egy 4 éves kisfiú boldog kacagását. - Anyu! Anyu, ma tényleg elmegyünk az erdőbe kirándulni? - Kérdezte boldogan. - Ha nem sietsz az öltözéssel, akkor itthon maradunk - szólt közbe John. - Nem, apa! - Kiáltott nagyot a kisfiú. - Megígértétek, hogy ma megyünk. - Görbültek ajkai mosolyról a sírás felé. - Jól van, jól van. Vedd a cipődet és indulhatunk is, már minden készen van. - Mosolygott rá John, majd átölelte feleségét, megvárták míg fiuk felügyeskedi magára a cipőket, aztán kisétáltak az autóhoz és az erdő kirándulós részéhez vezettek. Mikor már egy órája sétálgattak a kijelölt ösvényen egy aprócska  pihenőhöz érkeztek. - Anyu! Apu! Nézzétek - mondta csodálkozva Mischief. - A víz..a víz leesik a szikláról! Mi ez? - Nézett szüleire, majd választ sem várva folytatta. - Olyan gyönyörű. - Claudia és John csak nevettek fiuk rácsodálkozására a természetre. - Mischief, ez egy vízesés. Valóban szemet gyönyörködtető látvány. - Ölelte meg fiát a nő. - Mit szólnátok, ha itt uzsonnáznánk a vízesés mellett? Éhesek vagytok igaz? - Kérdezte John családjától, majd a bólogatások után a táskájából kipakolta az elkészített szendvicseket az asztalra és szépen megették azokat, míg beszélgettek s gyönyörködtek a tájban. - Anya, apa! - Kiáltott fellelkesülve a kisfiú. - Játszhatok kicsit a környéken, mielőtt tovább indulunk? - Kérlelte szüleit boci szemekkel. - Igen, játszhatsz viszont be kell tartanod a szabályokat. - Reagált John, majd felesége folytatta. - Először is hallótávolságon belül kell maradnod, ha hívunk vagy te hívsz halljuk egymást. Másodszor a nagyon bokros, fás részekhez nem mehetsz, szeretnénk látni hol vagy. Harmadszor a vízpartra nem mehetsz és eszedbe se jusson átkelni a vízen. - Megsimogatta fia haját. - Értetted, Mischief? - Nézett fiára válaszra várva, aki hevesen kezdett bólogatni, majd boldogan hurrázva szaladt pár kört az asztal körül, majd távolabb ment felfedezni a környéket. Mikor maga szerint is elég távol került szüleitől, hátranézett integetett nekik, majd felemelt a földről egy nagyobb ágat és lovagnak képzelve magát ütötte a láthatatlan ellenséget, míg furcsa hangokat nem hallott a bokrok mögül. Közelebb merészkedett a növényekhez, ahonnan már összetéveszthetetlenül sírás hangjait hallotta. Visszanézett szüleire, akik épp egymással beszélgettek, így gyorsan beljebb ment a bokrok közé, addig-addig mászva míg kijutott egy kisebb tisztásra, amit körbe vettek a növények. Az egyik fa tövében egy tőle pár évvel idősebb fiú ült, térdeit magához húzva és sírt. Mischief, amennyire halkan csak tudott közelebb mászott hozzá, érdeklődve figyelte és hallgatta a sötét hajút, majd előrelendült és megölelte. Az  idősebb fiú ettől megijedt, ránézett és megpróbálta lerázni magáról, ami nem sikerült, valamint szemeiből még mindig potyogtak a könnyei. - E..engedj el. - Próbált rákiabálni az idősebb fiú, de hangja elfúlt. - Anya azt mondta, egy ölelés néha többet segíthet minden szónál - szólalt meg Mischief, majd kicsit erősebben ölelte az idősebbet. - Elmondod? - Kérdezte halkan. - Anyukád azt is mondta, ölelgess idegeneket az erdőben és kíváncsiskodj, amikor az a személy egyértelműen egyedül akar lenni? - Kérdezte akadozva, mégis gúnyosan. - Nem, anyu azt mondta még, hogy könnyebb ha beszélünk valamiről, mintha magunkba fojtanánk. - Mosolygott rá az idősebbre teljes szívével, amit a sötét hajú fiú döbbenten figyelt. - Tudod mit? - Kérdezte hirtelen, majd ismét megölelte a fiút még szorosabban, amit óvatosan bár, de viszonoztak, miután meghallotta az idősebb, Mischief szavait. - Ha nem akarod, soha nem kell semmiről beszélned senkivel arról, ami neked fájdalmat okoz, de ha valaki megölel azt fogadd el. - Mosolygott rá ismét a kisfiú. - Ki vagy te? Nem ismerlek - mondta. - Mieczyslaw a nevem, de anyu mindig Mischief-nek hív. - Ekkor hirtelen felcsendült édesanyja és apja hangja az erdőben, ahogyan őt hívják, keresik. - Most mennem kell, hívnak - mondta szomorúan, majd ismét megölelte a fiút. - Ne sírj, jó? - Kérdezte, aztán elengedte és a tisztás széléhez rohant. - Téged hogy hívnak? - Nézett vissza rá mosolyogva. - Derek, de mindenki Der-nek hív. - Válaszolta az idősebb, majd halvány mosolyt küldött a kisebb felé, aki bólintott és már a bokrok között rohant vissza szüleihez.