Fagy és árnyék

I. A megbízás

I. A megbízás

           Sasuke meg akart halni.

A fekete éjszaka elnyelte a sötét alak lépteit. A hideg csontig hatolt, mint egy kegyetlen penge, amely nem szabadul a húsokból. A lehelet sűrű ködként szálingózott a fakó felhő mögé bújt csillagok felé. A talpak alatt ropogott a friss hó, amely még akkor is lágyan szálingózott a világos felhőkből, melyek olyan fényt adtak az éjszakának, amire csak a téli éjszakák hóesése képes.

Egy fekete csuklyás alak még ennek ellenére is észrevehetetlenül haladt a kietlen tájon. Csupán gyilkos kisugárzása lengte körbe a területet, és elriasztotta az állatokat, amerre haladt. A köpeny lágyan súrlódott a havon, mint egy lágy érintés, úgy kavarta fel kimért mozdulataival a körülötte szállingózó pelyheket.

Sasuke nem érezte a hideget. Már évek óta nem érzett semmit. Nem csupán a testével, de a szívével sem. Csak ridegen szelte azt az ösvényt, amelyet az életben kijelölt magának. Nem érdekelte a nappal, az éjszaka, az élet vagy a halál. Lelkéből minden emóció és emlék kiszökött, amelyek alattomosan gyűltek oda az évek alatt. És minden egyes pengesuhintással, amelyekhez a vér mellet élet is tapadt, egyre jobban felejtette el őket.

És pontosan ez volt a célja!

A találkozó pontja a közeli falu hatalmas kapuja volt. Köztudottan banditák és szökött shinobik lakhelye ez. Azoké, akik senkinek nem kellettek többé, akikre nem várt otthon, nem várt szeretet, és legfőképpen nem várt megbocsájtás. A sötétbe burkolódzva két alak állt a kapu előtt. A fekete csuklya elrejtette őket a tekintetek elől, mégis különös kisugárzással rendelkeztek. Ettől pedig a porcelán ajkakra féloldalas mosoly kúszott.

Sasuke kimérten lépkedett feléjük, miközben annyira felmérte a terepet, amennyire tudta. Az egyik megbízója magas volt és megtermett. Az a fajta ember, akit fürgeségével szokott kicselezni. A másik pedig alacsonyabb, és véknyabb, mégis belőle áradt a gyilkosabb szándék. Ez pedig igazán szimpatikus volt Sasukének. Még akkor is, amikor pontosan érezte, hogy olyan kisugárzással bírnak, ami valami más, mégis ismerős. Kimérten állt meg előttük, a csuklyát hagyta fejébe csúszni. És kis ideig csak egymást méregették.

- Uchiha Sasuke! – mondta az alacsonyabb. A hangja mély volt, és meglehetősen férfias. Sasuke karján talán felállt volna a szőr, ha képes lenne a teste még ilyenre. Lassan nyúlt a csuklya széléhez, és lelökte a fejéről. Az első hópelyhek már meg is telepedtek ébenfekete haján. Úgy hatottak ott, mint éjszakában a csillagok. – Ebben vannak a részletek.

Azzal a véknyabb intésére, a nagydarab alak egy tekercset nyújtott át neki. A hófehér kéz nem eviláginak hatott, ahogy kinyúlt felé. Ennek ellenére érdektelen tekintettel vette el, és bontotta ki. A tekercsben valóban információk voltak. Az új célpontja, a részletek, az átadás időpontja, helye és a szükséges információ. Valamint egy név. Egy olyan név, amivel nagyon régóta nem találkozott. És talán már a gyilkosságoktól millió részre szakadt lelke el is felejtette, hogyan esik kiejteni. Milyen ízt kelt a szájában, amikor kiejti azokat a betűket. Kelt egyáltalán még bármit is? De abban a pillanatban tudta a választ, ahogy elégedett félmosollyal felpillantott a két rejtélyes alakra: izgalmat.

- Elvállalod? – kérdezte a véknyabb. Sasuke tekintete rá siklott. Nem értette a kérdést. Miért ne vállalná el? Miben más ez a név, mint a korábbiak? Számára semmiben. Talán csak több kihívással jár, és nagyobb élvezetet fog jelenteni a végre elkövetkező győzelme. – Meglehetősen...kényes ügy. A személyes kötődésedről nem is beszélve.