Fagy és árnyék

II. A küzdelem

II. A küzdelem

A falu még aznap megérezte egy mosolygó, szőke srác hiányát. A nyár mintha hűvősebnek tűnt volna, a nap már nem tűzött olyan erősen, a felhők árnyékot vetettek a területre, a langyos szél is feltámadt. Mintha elveszett volna az a védelmező erő, ami eddig glóriaként ragyogott a terület fölött. A helyiek persze ezt nem vették észre, de az a néhány ember, aki tudott az önkéntes küldetésről, melyet Naruto kijelölt magának, pontosan értették az okát.

És szörnyen aggódtak az elkövetkezőkért.

Naruto persze még aznap elindult. Fogalma sem volt, merre menjen, de úgy döntött, az ösztöneire hagyatkozik. Azok mindig Sasukéhez vitték. Soha nem adta fel egy pillanatig sem a keresést utána, még akkor sem, amikor mindenki más azt mondta, hogy őrültség, amit művel. Hogy megszállottságból cselekszik. Hogy élje az életét, és hagyja veszni azokat, akik nem érdemlik meg a bűnbocsánatot. De ő nem ezek szerint az elvek szerint élt.

Pontosan tudta, hogy az a Sasuke, aki gyermekkorukban megosztotta vele az ebédjét, aki mindig párbajozni akart vele, aki elé vetette magát, hogy a testével védje...az a Sasuke még ott van. Valahol nagyon mélyen elásva a fájdalom és a kétségbeesett gyilkolás hullahalma alá. És csak arra vár, hogy valaki megmutassa neki a felszínre vezető utat. Hogy valaki kijuttassa a napfényre.

Naruto pedig éppen ezt tervezte. És az az egy hónap szörnyen kevés időnek tűnt. Ahhoz képest meg pláne, milyen régóta próbálkozik sikertelenül. A csatájuk közben volt egy pillanat, amikor Naruto azt hitte, sikerrel jár. Mielőtt kiütötték magukat és egymást, egy pillanatig azt hitte, Sasuke megértette az ő fájdalmát. Amikor látták egymás emlékeit, átélték egymás érzelmeit és támaszt tudtak nyújtani ellenük...akkor naivan azt gondolta, hogy mikor felkelnek, akkor minden rendben lesz. Addigra pedig Sakura és Kakashi megkötözték Sasukét. Naruto nem akarta ezt a fajta módszert, de elfogadta, hogy talán valóban ez lesz a legjobb.

A kézlejeket végrehajtotta, a társaik pedig túlélték. Sasuke még ekkor is csendben tűrte a körülötte zajló dolgokat. Úgy meredt a semmibe, hogy Naruto biztos volt benne, éppen a múltban leledző dolgokat látja. Az elkövetkező két hét pedig abból állt ki, hogy Naruto mindenkit meggyőzött; Sasuke észhez tért. Hiszen segített nekik a háborúban, és azóta is ellenkezés nélkül várt a tárgyalásra. És ez Naruto szájából rettentően hitelesen hangzott, hiszen ő mentett meg mindenkit.

Ennek következtében pedig mindenki elfogadta, hogy az utolsó élő Uchiha képes változni, és félretenni a klánja által olyan nagy becsben tartott bosszút. Aztán a tárgyalás előestéjén Konohát elképesztő robbanás rázta meg. Sasuke kitört börtönéből, és megszökött az éj leple alatt. Naruto azonnal talpon volt, de nem tudta utolérni. A váratlanság túl nagy előnyt adott neki. És ezt azóta is bánta.

Nem értette az indokot. Nem értette, mi változott meg Sasukében aznap este. Nem értette, hogyan nem látta előre, hiszen minden nap meglátogatta a semmibe meredő srácot. De legfőképpen nem értette, hogyan tudta ismét elcseszni. És akkor ott száguldott az erdőben, az utolsó lehetőségét üldözte kétségbeesetten, amely még megadatott neki.

Azonban a kezdeti lelkesedés az első hét végére alaposan megcsappant. Naruto bejárta egész Konohát és a környező területeket. Alig pihent esténként. Hamarabb indult el, mint ahogy a felkelő nap megfestette volna az ég alját, és később tért nyugovóra, mint ahogy az éjszakai ragadozók előmerészkedtek. Mégsem jutott semmire sem. Senki nem hallott, látott, vagy érzékelt bármit is, ami Uchiha Sasukéhez köthető lett volna. Ettől pedig kezdte elveszíteni a reményt. Mintha a srác szándékosan bujkálna előle.